London 1948 beszámoló

Így történt - magyar szemmel

Sportnyelven szólva a második világháború "rászámoltatott" az olimpiára. Kettőt (1940 és 1944) "leléptetett", és sokan azt hitték, ki is ütötte. Való igaz, hogy a hagyományos fegyverektől meg a félelmetes atombombától megsebzett világ, a fájdalmas gyász, a nincstelenség és a kilátástalanság nem kedvezett a sportnak. De a homo sapiensben olyan mélyen – a génjeiben, a zsigereiben – "fülel a gyermek", vagyis a homo ludens, az a játékos ember, aki már a romok között elkezdett bújócskát játszani, mezítláb labdát rúgni, éhesen birkózni, házilag összekalapált korcsolyával csúszkálni, vagy rozzant biciklivel túrázni. Szinte csodával határos módon kelt életre legelsők között a sport, mint az emberiséget éltető, a humánumot sugárzó kultúra része. Minden ország sporttörténészei szinte döbbent tisztelettel emlékeznek meg arról, hogy még dörögtek a fegyverek, amikor különböző sportágakban (atlétika, labdarúgás, kézilabdázás, birkózás, vívás stb.) már beindították a "hadibajnokságot", amelyeket gyakran légiriadó szakított félbe, vagy repeszgránát "fújt le". Bár a modern olimpia nem tudott békét teremteni, mint antik elődje, de nem is hagyta magát elpusztítani. Így érezték ezt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság élve maradt tagjai, és az olimpizmusba vetett töretlen reményüknek kiáltványban adtak hangot, amelyet 1946 decemberében Sigfrid Edström elnök küldött szét a szélrózsa minden irányába: "A világ ifjúsága ismét találkozik, hogy baráti küzdelemben mérje össze erejét. Erre ma nagyobb szükség van, mint valaha. Két borzalmas világháború után vagyunk, és ezekben az emberiség már-már elmerült. Elvetemült emberek kultúránkra törtek. A jövő a fiatalságé, és feladatuk lesz az is, hogy jóvátegyék a mi hibáinkat és tévedéseinket. Ahhoz, hogy céljainkat elérjük, szükséges, hogy egy-egy ország ifjúsága minél jobban megismerje a szomszédos országok sportolóit. Ennek nagyszerű eszköze az olimpia... Remélem és teljes szívemből kívánom, hogy a mi olimpiai játékaink a béke eszközei legyenek". A felhívás nagy visszhangra talált: az emberiség másodszor is nekivágott a világégés után a békés életnek, London pedig másodszor is felvállalta az olimpiai játékok megrendezésének gondját és örömét.

Szobatársnők a dobogó tetején

A megnyitó ünnepségre a sokévi átlagot messze meghaladó hőségben került sor a zsúfolásig megtelt Wembley stadionban. A híresen elegáns Grenadiers katonazenekar indulójára egy híján hatvan ország sportolói vonultak fel, hogy a király, VI. György obligát bejelentését végighallgassák: "A XIV. olimpiai játékokat megnyitottnak nyilvánítom!"

Nem volt könnyű eljutnunk a háború utáni nyomorból Londonba. A koalíciós pártharcok és a külpolitikai zavarok közepette végül nem vártan jelentékeny létszámú és igen jól felkészített válogatottal képviseltettük magunkat. A Kossuth-címerrel felvonuló csapatunk élén Németh Imre vitte a háromszínű lobogót, amely a hűvös angolok körében is forró fogadtatásra talált. Hát még a szereplésünk! Mert szép az a mondás, hogy a részvétel a fontos, valójában mindig is a minél jobb eredmény motiválta az egyéneket és az országokat. A "háborúba ájult", abból ébredező Magyarország ezen az olimpián elkápráztatta a világot: tíz aranyérmünkkel és sok jó helyezésünkkel megelőztünk olyan nemzeteket, mint Franciaország, Olaszország, de még a vendéglátó angolokat is, akik összesen három aranyérmet szereztek hazai pályáikon.

Nagy nevekben és érdekes eredményekben bővelkedett ez az olimpia is. Itt van rögtön Francisca ("Fanny") Blankers-Koen, a száguldó holland háziasszony, aki egyvégtében négy bajnokságot nyert. Azért csak négyet, mert a távolugrásban nem indult, viszont ezért nyert a mi Gyarmati Olgánk. A "nagy Fanny" ugyanis a távolugrás alatt éppen a 80 méteres gátfutásban szakította el a célszalagot. Gyarmatinak is ez volt a kedvenc száma, de edzője – a neves atléta, aki 1932-ben és 1936-ban a magyar olimpiai csapat zászlóját vitte –, Bácsalmási Péter lebeszélte róla. Így a csinos, fiatal őstehetség nem lett "leány a gáton", hanem helyette olimpiai bajnok távolugrásban. Ahogy a korabeli tudósítás szólt: "Gyarmatit szólítják. Ugrik. Az ugrás jó (nagy), de nem közlik az eredményt, mert közben – rendezés, oh! – eredményt hirdetnek. Némi vigasz: éppen a magyar himnusz szól. Elek "Csibi" az örömtől sírva áll a dobogó közepén. Gyarmati irigykedve nézi szobatársnőjét, de nem sokáig. Kiírják végre az eredményt: 569,5 cm, és mehet ő is – sírva – a barátnője után a Wembley stadion dobogójának legtetejére."

Ekkor már volt egy aranyérmes atlétánk: Németh Imre – a legvékonyabb termetű dobó – megnyerte a kalapácsvetést az esélyesebb nagyágyúk előtt. Egyébként Németh Imre sem volt éppen ismeretlen a "szakmában", hiszen az olimpia előtt egy hónappal az újonnan épült tatai edzőtáborban 59,02 méteres világcsúcsot dobott. A Wembley stadionban ugyan hamarabb talajt fogott a kalapács (56,07 m), de itt a győzelem volt a fontos, ez lett az első olimpiai bajnokságunk a háború után.

Az Empire uszoda a londoni olimpiai létesítmények ékessége. Több célra használható: nemcsak úszni, hanem bokszolni, birkózni, teniszezni, sőt jégkorongozni is lehet benne. Nekünk itt sajnos elúszott az aranyérmünk... De azért a 4 x 200 m-es férfi váltóúszásban a Nyéki, Mitró, Szathmáry, Kádas összetételű, ezüstérmes csapatunk fantasztikus világcsúcsra késztette az Egyesült Államok váltóját. Vízipólósaink is ezüstérmesek lettek, miután a döntő körmérkőzést az olaszok jobban bírták kondícióval.

A vívás fiatalít. Erre a felismerésre jutott a Palace of Engineering kicsi, de lelkes közönsége. A magyar Gerevich Aladár már 1932-ben olimpiai bajnok volt, majd ismételt Berlinben, most pedig megnyerte az egyénit, és tagja az aranyérmes csapatnak is. Alig múlt harmincnyolc... Persze az "öreg" olyan doppingoló táviratot kapott otthonról, hogy: megszületett Pali fia (aki szintén világhírű vívó lett). "Ali bácsinak" több gyermeke ugyan már nem született, de még tíz év múlva is világbajnoki címet szerzett utánozhatatlanul elegáns vívásával. Példátlan, mint ahogyan az éremgyűjteménye is az. Hölgyeknél nem illik kort emlegetni, de most a siker felmentést ad: Elek Ilona már 1936-ban olimpiai bajnok volt, most negyvenévesen megismételte győzelmét. Ez is példátlan. Kardcsapatunk a tradíciót követve megint az olaszokkal vívta a döntőt és – a hagyományoknál maradva – ismét győzött, pedig a háború után alig volt lehetőség az edzésre, nincs vívómester, kevés a terem, nincs penge...

A birkózóversenyeket mind a két ágban a török félhold uralta, a "törökvészt" csak egy magyar legény tudta megállítani. Majdnem negyvenesztendősen és harminc kilóval könnyebb testsúlyával fektette kétvállra a prágai hústornyot, régi ellenfelét, Ruzickát. Bóbis Gyula – mert így hívták a koszorús bajnokot – csak egytől félt: a repülőúttól. Csupán az enyhítette szorongását, hogy a zsebében volt az aranyérem, amelyet megígért otthon szurkoló öt gyermekének.

Egy másik bajnokunk Jászberénybe vitte a bajnoki érmet az édesanyjának. Csík Tibor őstehetségként robbant a világ ökölvívósportjába, bár pontosabb az a kifejezés, hogy beverekedte magát. Védekezni ugyanis nem tudott, elindult toronyiránt, az ellenfél felé és csépelni kezdte, többnyire sikerrel. Most is így történt a Wembley uszoda fölé ácsolt faemelvényen, bár a babonás előjelek vészjóslóak voltak: péntek volt és tizenharmadika... Csík azonban győzött. Feltehetően egész úton hazafelé azon gondolkodott, hogy mit mondjon majd először is "kedvest, szépet" a mamájának. Persze ő is csak "csüggött ajkán szótlanul", majd végre diadalmasan felkiáltott: "Édesanyám! Aranyérmet hoztam!" A válasz klasszikus és tipikusan anyai: "Nem baj, kisfiam. Fontos, hogy itthon vagy..." Papp László is aranyat érően verekedett a vízre eszkábált deszkákon. Ő ugyan tudott védekezni, mégis jobbnak látta, ha üt. Pontosabban, ha kiüt mindenkit. Ugyanis a 85 döntő- és pontozóbíró közül hatvanhatot idő előtt haza kellett küldeni, nyilvánvaló részrehajlás miatt. Most tessék elképzelni Papp döntőjét a helyi kedvenccel, a brit Johnny Wrighttal az ökölvívás hazájában, Angliában!... Papp azonban megállás nélkül ütött, és még a "kissé" elfogult bírák sem tudják azt kihirdetni győztesnek, aki többet volt a padlón, mint a lábán.

Lőttünk is egy aranyat. A "vadász" Takács Károly volt, akinek egyedülálló a karrierje. 1938 szeptemberében egy hadgyakorlaton felrobbant a kezében a gránát, és leszakította a jobb kezét, amellyel két héttel korábban még a pisztolyt tartotta a német–magyar válogatott versenyen. Nem adta fel. Megtanult ballal lőni, és 1939 áprilisában országos bajnokságot nyert. Győzött Londonban is, pedig a mezőny igen erős volt. Amikor győzelme után Szepesi György kérte: fogalmazzon meg néhány mondatot olimpiai bajnokságáról, Takács benyúlt kabátja belső zsebébe, és előhúzta előre megírt győzelmi nyilatkozatát.

Végül a tizedik aranyérmünket is említsük meg. Ez ott kezdődött, hogy egy tizenéves fiúcska, Pataki Feri cirkuszi artistaként beleszeretett a tornába, és attól kezdve olimpiai bajnok akart lenni. 1940-ben és 1944-ben ettől elütötte a háború, de szorgalmasan készült továbbra is. Kézen állt fogadásból vagy csak úgy: lépcsőkorláton, háztetőn, gyárkéményen, aztán szaltózott nagykabátban és utcai cipőben. Fölényesen nyerte a műszabadgyakorlatot úgy, hogy még évtizedek múlva is ő volt az etalon, az "előtornász", akit külföldön gumiembernek neveztek.

Mielőtt elbúcsúztatnánk a második világháború utáni első olimpiát, kegyelettel meg kell emlékezzünk az újkori olimpiai játékoktól végleg búcsút vevő szellemi vagy művészeti versenyektől. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság határozatot hozott, hogy a művészeti olimpia kerüljön le a műsorról. Coubertin dédelgetett terve – amelynek ötletét Kemény Ferenctől kapta! – a sport és a művészetek összekötésére csak rövid időre valósult meg, de ez elég volt ahhoz, hogy józan ésszel megállapítsák a szakemberek: ez a megoldás annyi ellentmondást, szubjektivizmust hozott a felszínre, hogy az már többet árt, mint használ, ezért meg kell szüntetni. Pedig most is értünk el egy szép eredményt: Földes Éva sporttörténész az irodalmi versenyben harmadik helyen végzett. Mivel ebben a kategóriában nő még soha nem indult, a kihirdetéskor így jelentették be: "Bronze medal Mr. Földes, Hungary!". A közönség elképedve nézte, amint "Földes úr" szoknyában kivonult az éremért...

A Victoria pályaudvaron vonatra szállt magyar csapat diadalmenetben ért haza. A Keleti pályaudvar előtt sok tízezer ünneplő és a himnusz várta őket. A forgalom leállt a Rákóczi úton, és az olimpiai bajnokokat – akár az ókorban – a vállukon vitte a nép a Nemzeti Színházig.

A londoni olimpia – minden ellentmondásosságával együtt – bizonyította, hogy az újabb világháború sem tudta elpusztítani az öt karikával összefogott eszmét, amelynek mi, magyarok mindig éllovasai voltunk. A világégés után három évvel – az úgynevezett "fordulat évében" – különösen fontos volt a magyar kül- és belpolitika számára a jó szereplés, amit végül ki is használt a pártállam a céljai eléréséhez. Az átlagember ekkor szokott rá az újságok hátulról olvasására, és ha el is jutott a vezércikkig, nem vehetett észre összefüggést a szövevényes nagypolitika és a sport között. A mélyben lappangó "pótcselekvésről" mit sem sejtve örült, szurkolt az ország sportolóinak, akiknek emberfölötti helytállásához nem fér kétség.