Berlin 1936 beszámoló

A Los Angeles-i olimpia után a világ úgy vélekedett, hogy az olimpiai mozgalom a zenitjéhez érkezett, és a fejlődésében aligha nyílnak új távlatok. Berlinben bebizonyosodott, hogy bőven van még lehetőség az előrelépésre. A német főváros az ókori hagyományokkal és a modern civilizáció ragyogó alkotásaival várta a sportolókat, és – első alkalommal – a teljes állami apparátust bekapcsolták a rendezésbe. 1936. augusztus 1-jén harangszó csendült fel Németország fővárosában, amely olimpiai küzdelemre szólított fel. "Die Olympia-Glocke" – hirdették mindenütt a németek a saját újításukat. Volt már ugyanis az olimpiának zászlaja, jelvénye, megszokottá vált a díszlövés, a galambröptetés és sok egyéb látványosság. Legyen hát harangja is az olimpiának. Szép gondolat. Valami azért mégis falsot adott az egésznek. Vajon "kikért szólt a harang"? Felirata szerint a világ ifjúságát szólította "sportos küzdelemre", de valójában ez már "nyitánya" lett a későbbi háborús tusakodásnak.

Egyszer, 1916-ban Berlinben már majdnem volt egy olimpia. Elsöpörte azonban az első világégés. Egy ideig a németek nem is vehettek részt az olimpián. 1932-ben aztán "rehabilitálták" a háborúskodó Németországot. Ugyanabban az évben megkapták a következő olimpia rendezési jogát, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság barcelonai határozata értelmében.

Tölgyfacsemete a bajnokoknak

A hitleristák 1932-ben országos tüntetéseket rendeztek az olimpia ellen, mondván, hogy a sok idegen – "alacsonyabb rendű fajhoz" tartozó – sportoló "megfertőzné" a felsőbbrendű német népet. Alig egy év múlva viszont Hitler és pártja már az olimpia mellett kardoskodott. 1933-ban ugyanis hatalomra kerültek a nácik, és az új pozícióban egyszerre fontos lett nekik – és híveiknek – az olimpia, amely a béke látszatát kelti, és eltereli a figyelmet a fegyverkezésről.

Egy másik újdonsága a berlini olimpiának: az olimpiai fáklyás váltófutás. Alapjában véve ez is szép elképzelés, eltekintve attól, hogy a hitleristáknak különben is mániájuk volt a fáklyás felvonulás. Az olimpiai láng végigfutott Magyarországon is, és az ünnepélyes fogadtatás jó szolgálatot tett az olimpizmus hazai terjedésének. Újítás volt továbbá a precíz rendezőktől, hogy minden olimpiai bajnoknak egy tölgyfacsemetét adtak (az ógörögöknél olajfaágat) azzal a céllal, hogy ültessék el otthon, szülővárosukban. A tíz magyar bajnok tölgyfájából már csak néhány zöldül ki tavaszkor. Kárpáti Károly birkózó olimpiai bajnokunk fáját – amely a háborúban elpusztult – pár éve ültették újra a TF kertjében.

A németek kitettek magukért a rendezésben, a létesítmények terén és a szurkolásban is. A Reichsportfeld, a főstadion 110 ezer néző befogadására volt alkalmas, az építészetileg is remek úszóstadionban 18 ezer, a fedett pályás sportok csarnokában, a Deutschlandhalléban pedig húszezer néző fért el. És állandóan tele is voltak a stadionok, közel ötmillió jegyet adtak el! Ezenkívül az evezősök Grünauban, a vitorlázók Kielben kaptak szállást és pályát. Az olimpiai falu (Los Angeles óta már hagyomány lett) ötezer férőhelyet biztosított a férfi sportolóknak és kísérőknek (a sportolónők külön szállodában laktak).

Ha Hitler két gól, akkor Németh Jamesz négy

Az újdonság erejével hatott az első rádióközvetítés az olimpiáról, sőt kísérleti tévéadást is sugároztak. A mi rádiósaink "tűzkeresztsége" a 100 méteres férfi gyorsúszás döntője lett, a "tűzmester", vagyis a riporter szerepében Pluhár István "lépett fel". Zúgott a "huj, huj, hajrá!", az éteren keresztül országszerte hallották. De zúgott más biztatás is. A berlini olimpia – immár sokadik – különlegessége az volt, hogy itt alakultak először szavalókórusok, és különböző buzdító kiáltásokban szinte külön verseny alakult ki. A magyar csatakiáltás biztosan dobogóra került volna, mert annyira népszerű lett, hogy – ráérő idejükben – más nemzetek szurkolói is harsogták. Az olaszok "Ejje-ejje-alala!", a svédek pedig "Rak-rak-rak-hejje-hejja-hejja!" kiáltást hallattak. Hangerő dolgában persze a németek voltak fölényben: "Ra-ra-ra-Germania!" De többször felhangzott a "Heil, Hitler!" is, s ez bizony már sokaknak nem tetszett. Mint ahogyan az sem nyerte meg a tetszésünket, amikor a hazaiak a Magyarország–Németország vízilabda-mérkőzésen "besegítettek" a magyar szurkolóknak, imigyen: "Pfui, pfui-haira!" Nos, akkor még nem tudták, hogy mi nyerjük végül az aranyérmet. Ez a bizonyos mérkőzés – öldöklő küzdelemben – 2:2-re végződött. Egy derűs történet: a németek a meccs előtt azt híresztelték, hogy a Führer is kijön a mérkőzésre, és ez – úgymond – "két gólt jelent számukra". Mire a magyarok megjegyezték: "Részünkről pedig Németh Jamesz lesz jelen, aki négy gólt jelent a mi számunkra." Az egészből nem lett semmi. Hitler a távollétével tüntetett, Németh Jamesz pedig nem dobott gólt, csak töméntelen kapufát, amit azonban már akkor sem "jegyeztek", így maradt a döntetlen. Másnap viszont a magyarok 5:0-ra verték a franciákat, míg a németek csak 4:1-re a belgákat, így jobb gólaránnyal megőriztük Los Angelesben kivívott első helyünket. Szép volt. Szomorúvá csupán az tette a hangulatot, hogy "Komi bácsi" csak felkészíteni tudta a csapatot Berlinre, elkísérni már nem: meghalt. Méltán őrzi nevét a főváros egyik legszebb fedett uszodája.

Csák Ibolya átröppent

Menjünk ki egy kicsit a vízből a szárazra. Mi történt az atlétikai pályákon? Röviden: sok világcsúcs és még több olimpiai rekord született. Berlin – Los Angeleshez hasonlóan – a csúcsok olimpiája volt. Úgy hullottak nappal a rekordok az augusztusi napfényben, mint éjjel a csillagok. Mindet felsorolni úgysem lehetne, így maradunk egynél, pontosabban egy atlétánál, hiszen nem nehéz a választás: Jesse Owensnél. A név hosszú évtizedek múltán is szépen és ismerősen cseng a fülekben. Csak a legnagyobbakon nem fog az idő. Owens ilyen volt: a sportok királynőjének koronázott királya. És éppen itt, Berlinben ültették trónra. A "koronát" olimpiai aranyérmekből ötvözték. Négy darabból. Ehhez hasonlót csak egy Nurmi nevű atléta vitt végbe – addig.

Mi, magyarok a salakon nem értünk el komolyabb eredményt, atlétáink továbbra is gyengélkedtek, pontosabban a férfiak. Mert női atlétikánk Berlinben fényes diadalra vitte végül a piros-fehér-zöld színeket. Csák Ibolya a női magasugrásban a holtverseny eldöntése közben 162 centimétert ugrott, és ezzel első lett. Pluhár István így mondta el az esetet: "Mikor Csák Ibolya karcsú teste átröppent a 160 cm-es magasság fölött, a stadion egyik részén, a Marathon-kapunál harsányan zengett föl a kiáltás: huj-huj-hajrá! Ebbe a kiáltásba reszketett bele a magyar nézősereg maradék reménye, még élő vágya, hogy a berlini olimpia atlétikai versenyei ne múljanak el magyar siker nélkül. Csák Ibolya nyugodt, hosszú léptekkel megy neki az utolsó kísérletnek, a 162 cm-es magasságnak és átugrotta... Győzött!"

Birkózók, vívók: 3-3 arany!

Birkózósportunk kemény fogásokkal megrázta az "éremfát", csak úgy hullott az arany, egyszerre három! Mert Zombori Ödön, Lőrincz Márton és Kárpáti Károly is első lett súlycsoportjában. Bepótolták az előző olimpiai mulasztásukat... Ökölvívásban is folytattuk a győzelmi sorozatot: most Harangi Imre állhatott fel a dobogó tetejére. A középsúlyú döntőben felsebzett szemhéjjal, szó szerint "véres verejtékkel" vívta ki az aranyérmet.

Ezt a teljesítményt nehéz volt túlszárnyalni a magyar olimpiai csapatnak. Csak a vívóknak sikerült. Ők is három aranyat, egy bronzot és számos jó helyezést értek el. Először is a kard egyéni és a kard csapat. Az lett volna a meglepetés, ha nem így történik. Pedig nem volt könnyű. A csapatdöntőt megint az olaszokkal vívtuk. Az egyéniben most Kabos Endre hányt kardélre mindenkit, és Európa-bajnoki győzelme mellé megszerezte az elérhető legnagyobb sportsikert is. Gerevich itt harmadik. És ez jelzett is valamit, hiszen eddig többnyire úgy volt, hogy aki az előző olimpián harmadik lett, az a következőn első. Ugyanez következett be Gerevich pályafutásában, később aztán Kovács Páléban is, aki most Berlinben még "csak" a csapatot erősítette. Vívásban az igazi meglepetést tulajdonképpen Elek Ilona szolgáltatta. Korabeli feljegyzések szerint az első számú esélyessel vívott asszója közben a gyengébb idegzetűek elhagyták a termet. Ki volt az ellenfél? Helene Mayer, egy Amerikából hazahívott, zsidó származású, német vívónő. Úgy látszik, Hitlerék a győzelem biztos tudatában – átmenetileg – eltekintettek a származástól...

Ordítás, sivítás tölti meg a levegőt...

Az úszósportban most nincsenek kiemelkedő világsztárok, sok jó úszó van együtt minden kontinensről, a legjobbaknak a japánokat tartják. Hogy mégsem lettek egészen sikeresek, ahhoz éppen egy magyar sportember – Csik Ferenc – járult hozzá. Bíztak benne itthon, mert ismerték szorgalmát, sportszerű életmódját. Nagynénje már kijelölte az olimpiai tölgyfa helyét is, mire Csik szerényen ezt írta haza: "Jolán néni rossz helyre akarja a tölgyfacsemetét ültetni, Yusa vagy Arai szebb helyet talál majd! Mindezek ellenére nem vesztettem el a kedvem, sem reményemet..." A remény aztán valósággá is lett. Ez pedig így történt a Pesti Hírlap tudósítója szerint: "Csattan a lövés, utána elemi erővel zúg a csatakiáltás a világ minden nyelvén. Mintha éles késsel hasítaná a vizet a hét úszó. Előrenyúló karok, a vízből felbukkanó arcokat lehet látni. Csik egy vonalban a japánokkal... de Yusa, úgy tűnik, elsőnek fordul... nem, együtt vannak, most Csik a második helyen, innen kezdve csak két fejet látunk az egész versenyből, az uszoda szélén Yusa feje feketéllik, a felénk eső oldalon pedig Csik halad, vele teljesen egy vonalban. Már a külföldiek is kezdik észrevenni, hogy ez a verseny, a többi nem számít. Hetve verseny, a többi nem számít. Hetven méteren együtt... hetvenötön mintha Csik keze előbb volna... a következő tempónál pedig világosan látszik, hajszálnyival előbb... Az uszoda tribünjén felbomlik a rend, mindenki felugrál a padokra. Hirtelen bömbölés, ordítás, sivítás, fütty tölti meg a levegőt, szinte önkívületben kiabál, ugrál mindenki. Vezet, egyre jobban vezet, előretör a magyar fiú. Cik, Cheek! Sik! Tschik! – ordítják a világ minden nyelvén, az amcsik a padokat csapkodják, egymás hátát ütik a hollandok, angolok, kanadaiak, és nem lehet elsorolni, milyen nemzetiségű nézők, versenyzők, újságírók kiabálnak, de mindent túlharsog a magyar tábor hangja: Csiik!" Az úszó ebből semmit sem hall, csak úszik, csapkodja a vizet, tör előre, és egyszer csak megérinti a falat. Alig van fogalma arról, mi is történt. Csiknek végül Bárány István, a nagy előd mondja meg, hogy győzött. Ferinek sokáig szó sem jön ki a száján, aztán mond egy meglepőt: "Nagyon boldog vagyok..." Még a németek is, pedig ez nem jellemző rájuk, ha a győztes nem árja ("vezetésre hivatott északi") sportoló. Mi, magyarok, pedig nem vagyunk azok. Sebaj, ott a vigasz: azért mégsem vagyunk színesek, s már kész is a hamis ideológia, miszerint a fehér faj győzedelmeskedett a sárga japán felett, éljen! Sajnos, ekkor már idehaza is sok újság így adta hírül Csik győzelmét. "Első lett a színesekkel szemben a fehér fajú, az európai, a magyar Csik!"

Aztán – tragikus utójátékként – ennek az ideológiának a szellemében megindított háború ölte meg Csik Ferencet! No, meg: Kabos Endrét, Petschauer Attilát és még sok világhírű sportolónkat. Csik Ferenc katonaorvosként szolgált Sopronban, és 1945 tavaszán – hivatása gyakorlása közben – bombatalálat ölte meg. Pedig unszolták elégszer, hogy meneküljön ő is Nyugatra. A válasza most is olvasható a síremlékén: "Itt élned s halnod kell..."