Amszterdam 1928 beszámoló

Az amszterdami olimpia "fapapucsos" volt, nemcsak azért, mert az Hollandia jelképe, hanem azért is, mert a papucs a házias béke szimbóluma. Ez az olimpia teljes békében zajlott. Köszönhető többek között annak, hogy a NOB – megszüntetendő az olimpiai hidegháborút – bölcsen és tudatosan a semleges Hollandiának adta a rendezés jogát. Fenntartással fogadta a világ ezt a döntést, hiszen a hollandusoknak nem volt tapasztalatuk ilyen versenyek rendezésében, és az olimpiai eszmének sem voltak különösebben éllovasai. Végül azonban jól sáfárkodtak kapott jogukkal. Egy magyar szakember így értékelte a rendezők munkáját: "A nyugodt, szinte az idegekre menően türelmes hollandok nagyszerűen rendezték meg az olimpiát. Az embernek az volt az érzése, hogy mindent az utolsó pillanatra hagynak, és hogy éppen ezért mindenről lekésnek. Az olimpia megnyitójára azonban elkészült Európa egyik legszebb stadionja, a nem nagy, de megfelelő úszómedence, valamint a vívás, a birkózás és az ökölvívás barakkszerű pavilonja. Ezután pedig ment minden, mint a karikacsapás". Majdnem így volt...

Az első komolyabb részrehajlások

Mert botrány, téves ítélet akadt azért ezen az olimpián is. De ez már a győzelemért folyó küzdelemből fakadt, és nem a világháború "utójátéka" volt. A francia atléták egy stadionőrrel verekedtek össze, amiből diplomáciai bonyodalom, végül pezsgős vacsora lett. A toronyugrásban az amerikai győztes tiszteletére az egyiptomi himnuszt játszották el. A pontozásos sportágakban itt terjedt el a "szubjektivizmus", a részrehajló bíráskodás. Úgyannyira, hogy a közvélemény nyomására többen – főleg a kárvallott országokból – azt javasolták: a jövőben ne a versenyzők, hanem a pontozók tegyék le az olimpiai esküt... Említsük meg, hogy a magyar olimpikonok serege nem nélkülözte szakértő vezérkarát Amszterdamban sem. A jeker-straati iskola volt a főhadiszállás, onnan dirigálta sportolóinkat dr. Szukováthy Imre, a TF főigazgatója, az OTT főtitkára, aki sokat tett azért, hogy hazai környezetet varázsoljon a csapat köré. A segítői olyanok voltak, mint gróf Andrássy Géza, báró Muzsa Gyula, Stankovits Szilárd, Felicides Román, Zuber Ferenc, valamint az egyes sportágak aktív vezéremberei, akik valamennyien méltóképpen reprezentálták a magyar testkultúrát.

Az új stadion kissé felázott salakján 46 ország sportolói álltak a megnyitón, és most már Németország is jelen volt. A szokásos ceremónia (galambok, ágyúdörgés, olimpiai láng, ötkarikás zászló) több mint egy óráig tartott. Aztán a sportolók vették át a főszerepet. Az úszók és az atléták vitték el most is a pálmát, de más sportágakban szintén feledhetetlen küzdelemben dőlt el, kinek a nyakába akasszák az aranyérmet. Az emlékezetes Weissmüller kontra Bárány úszócsatán kívül sok világcsúcs és meglepetés született a vízben. Ott volt az elpusztíthatatlan Arne Borg, sőt a másodvirágzását élte; eljött mulatni meg lubickolni egyet, és közben lepipálta – pontosabban: leszivarozta (merthogy szivarozott) – ellenfeleit, többek között 1500 méteren visszavágott az ausztrál Charltonnak a párizsi olimpián elszenvedett vereségért. Izgalmat keltettek a fiúsan karcsú, nagyon csinos amerikai úszólányok, akik a hét számból ötöt megnyertek.

Bárány kontra Weissmüller

Mi, magyarok is okoztunk izgalmat, főleg magunknak, azzal, hogy nem nyertük meg a vízilabdadöntőt, pedig ez már Párizsban is csak hajszálon múlt. Most a "hajszál" Németország volt. Jól kezdtünk:14:0-ra majd 5:0-ra vertük Argentínát, illetve az Egyesült Államok csapatát, majd a franciákat is legyőzte a Komjádi-legénység. A döntőben már 2:0-ra vezettünk, amikor beállt a "morbus olimpicus", a magyar betegség sportos válfaja: elbizakodottság, görcsös akarás, vészes könnyelműség, teljes kimerülés és végül a vereség. Egy vigaszunk maradt: Bárány István, aki Európa legjobb úszójaként megszorította Weissmüllert 100 gyorson, és ezüstérmes lett. Így emlékezett az esetre: "A következő pillanatban megrohantak. A német úszóvezér azt mondta, hogy megmentettem Európa becsületét. Újra jött Weissmüller és Takaishi, ismét gratuláltak, a japánok elém tolták aranykönyvüket. Akik a verseny előtt még rám sem hederítettek, most meghívásokkal halmoztak el".

A salakon tovább folyt az amerikai–finn párviadal, melybe időnként beleszóltak azért mások is. A magyar atlétáknak igen jó sajtójuk volt az olimpia előtt: némelyik újság már a babérkoszorút is rárakta futóink és dobóink fejére. Ez a valóságban nem történt meg. "Egy, csak egy legény volt talpon", Szepes Béla, a kiváló sportkarikaturista, aki több világcsúcstartó atlétát megelőzve, az ezüstérmet "találta el" gerelyével. Így írt róla a Nemzeti Sport: "Szepes az a fiú, aki nem esik hasra semmiféle nagyság előtt, nem ismer mumust, nem ismer sem embert, sem teljesítményt, akivel meg amivel fel ne vehetné a versenyt. Ő az a versenyző, aki nem a tréningen brillírozik, aki sohasem a gyengébbekkel szemben nagylegény, hanem a nagyok vetélkedésében állja meg a helyét." Sok jó dobóatlétánk sehogy sem tudta ezt megtanulni később sem...

Keresztes nem ment el Tarzannak

Számunkra kiváló eredménnyel zárultak a birkózóversenyek: Keresztes Lajos könnyűsúlyban olimpiai bajnok lett. Kevesen tudják, hogy hentesmesterséget tanult, és a budapesti vágóhídon dolgozott sokáig mint csoportvezető. Egyik családi fényképén többmázsás borjúval a vállán néz szembe a lencsével. Már Párizsban is csak versenybírói rosszindulat fosztotta meg az aranyéremtől, Amszterdamban végre imponáló győzelmét ünnepelhette az "ezerfejű cézár". Azt csak a közeli ismerősök tudják Keresztesről, hogy őt kérték fel először Tarzan szerepének eljátszására. Egy amerikai impresszárió még 1925-ben tárgyalt vele a budapesti New York kávéházban a film főszerepéről, de a "magyar Tarzan" a dzsungel elefántjai helyett a vágóhídi bikákat választotta, és a hazai színeket képviselte továbbra is az olimpiákon.

Egy későbbi, sikeres olimpiai sportágunk is itt "aranyozta" be a karrierjét: az ökölvívás. Kocsis Antal lett az első öklözőbajnokunk, akinek maga Vilma királynő adta át az aranyérmet. Itthon már nem volt ilyen megbecsülésben része, munka nélkül tengődött, végül kénytelen volt külföldre, profinak elszegődni.

Petschauer, az olimpiai bajnok-helyettes

Labdarúgóink nem vettek részt az amszterdami olimpián, de nem az 1924-ben elszenvedett "egyiptomi csapás" miatt, hanem azért, mert nálunk ekkor a legjobbak a Professzionalista Ligában rúgták a labdát. Kardvívóink amatőr státusban, de profi módon végigverték az egész mezőnyt. Csapatban visszavágtunk az olaszoknak, egyéniben pedig most Tersztyánszky Ödön volt a "soros"győző. Lehetett volna más magyar is a bajnok, például Petschauer Attila, aki a csapatversenyben húsz győzelmet aratott egyvégtében. Azért csak húszat, mert ennyiszer lépett pástra. Az egyéni döntőben viszont – ilyen a sors és a vívás – a holtversenyt eldöntő asszóban Tersztyánszky 5:2-re megverte. Az egyébként vidám kedélyű Petschauer még itthon, a Magyar Vívószövetség díszvacsoráján is szomorkodott. Asztalkendője alá egyik barátja száz névjegyet helyezett el a következő felirattal: Petschauer Attila olimpiai bajnok-helyettes.

Végül egy nem várt, de nagyon jókor jött győzelmünkről... Rosszul indult ugyanis számunkra ez az olimpia: sorozatos kudarcok a salakon, balszerencsék és igazságtalanságok a küzdőtereken. A negyedik napon végre felkúszott a piros-fehér-zöld zászló a magasba, a győztes azonban nem hallhatta a Himnuszt, mert – furcsa módon – ő nem volt jelen (esztergomi kertjében értesült a sikerről), csak a munkája: "Az olympiai játékok története". Mező Ferenc dr. gimnáziumi tanár szerezte meg az irodalmi olimpiai aranyérmet. Az addig ismeretlen történész-tanár az ünneplések idején sürgönyt kapott ezzel a címzéssel: "A szellem világbajnokának. Magyarország". Megkapta. Győztes könyvében ezt írta Mező Ferenc: "Olümpiában, ahol a győztes atlétát ünnepelték, ott fontak koszorút a költő, az író, a művész homlokára is. Ebben van – művelődéstörténeti szempontból – az olimpiai játékok legnagyobb jelentősége". A Várban adott kormányzói fogadás után, az Oroszlános udvar előtt, az olimpikonokról készített fényképen ott áll egy szemüveges, kissé pocakos értelmiségi, Mező Ferenc, a szellem olimpiai bajnoka.

A magyar csapat hivatalos elismerését a következő idézet jól érzékelteti: "Meg kell állapítanunk, hogy az olimpiai eszme az igazi lelkesedés lángjával lobog tovább a magyar sportemberek szívében, és hogy a jövő olimpiai versenyei e fejlődés útján még világraszólóbb sikereket hoznak majd a magyar nemzetnek!"