Párizs 1924 beszámoló

Összekalapozták a részvételi költséget

Párizst sokszor úgy emlegetik, mint a földkerekség fővárosát. Ez az elnevezés talán 1924 nyarán illett leginkább a városra, ekkor ugyanis a világ sportolóinak a találkozóhelye lett. Soha nem látott tömeg – 44 ország több mint háromezer versenyzője, sok száz vezető, újságíró és megszámlálhatatlan turista – szállta meg. Ritkaság, hogy egy város kétszer rendezzen olimpiát. Párizs esetében ez azért történt, mert Pierre de Coubertin megkérte a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, hogy a modern olimpiai eszme feltámasztásának 30. évfordulóját olyan olimpiai játékokkal ünnepeljék meg, melyet az a város rendez, ahol az ókori játékok újraszervezése megkezdődött. Az elnök kérését a NOB 1921 júniusában tárgyalta, és elfogadta, így lett Coubertin szülővárosa ismét házigazdája az olimpiának. Ezen az ülésen döntött a Nemzetközi Olimpiai Bizottság többek között a téli olimpiák sorsáról is. Eredetileg úgy foglaltak állást, hogy az 1924-ben Chamonix-ban rendezendő versenyek nem lesznek olimpiai jellegűek, de később a határozatot visszavonták, így az lett az első téli olimpia. Ha már a rendeleteknél tartunk, még egyet érdemes megemlíteni. A Francia Olimpiai Bizottság javaslatot tett a NOB-nak, hogy vezessenek be egy, a nemzetek számára kiírt hivatalos pontversenyt, oly módon, hogy a győztes 10, a második 5, a harmadik helyezett pedig 4 pontot kapjon, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság azonban elvetette ezt az ötletet. Közismert, hogy az olimpia – eredeti kiírása szerint – egyének, és nem országok versenye. Ettől függetlenül azóta is készítenek sokféle kimutatást az egyes nemzetek szerepléséről, úgynevezett nem hivatalos pontverseny névvel, ami – úgy tűnik – nagyon is hivatalos.

Félelem a franciáktól

A párizsi olimpiát Gaston Doumergue köztársasági elnök nyitotta meg, díszlövés, galambok röpülése és tömeges éneklés kíséretében. Ünnepélyesen felhúzták az olimpiai zászlót, amely most tényleg az öt világrész békés versengését szimbolizálta. Ezen az olimpián ugyanis már részt vehettek a háborúban vesztes hatalmak. Németország ugyan – a Ruhr-vidéki feszült helyzet miatt – még nem volt jelen, de mi, magyarok, már képviselhettük nemzetünk színeit. A békés versengést időnként megzavarták különböző incidensek (nacionalista és soviniszta tüntetések, elfogult bíráskodás stb.), melyek közül a legsúlyosabb talán az volt, hogy leszedték és összetépték az olimpiai zászlót. Máig nem tudni, kik voltak, az is lehet, hogy valami magányos őrült, mert előzőleg – 1920-ban Antwerpenben – ugyanígy meggyalázták a NOB zászlaját.

A magyar sportküldöttség – a mostoha anyagi viszonyok ellenére – elég népes volt, és a körülményekhez képest megállta helyét a pályákon, valamint az egyes sportágak zsűrijében. Némi aggódással tekintettünk az olimpia elé, mivel a néhány évvel ezelőtti háborús ellenség volt a rendező. Így írt erről a korabeli tudósító: "Féltünk, hogy a francia nép és annak hivatalos körei, különösen a Francia Olimpiai Bizottság részéről nem lesz-e ellenséges a hangulat, legalábbis bizalmatlansággal és kelletlenül fogadnak bennünket. Megérkezésünk után azonnal megállapíthattuk, hogy ez az aggodalom teljesen alaptalan volt. Ugyanis semmiféle fogadtatásban nem volt részünk." Ez a közömbösség azonban nem a magyaroknak szólt, a franciák minden más nemzetbeli küldöttséget hasonlóan hidegen – bár udvariasan – fogadtak, és magára hagytak. A magyar vezetők mindazonáltal feltalálták magukat, és a leggyakoribb ügyfelei voltak a Grammont-beli olimpiai irodának, ahol készségesen megkaptak mindent. Még ingyenjegyet is. Ahogy az egyik szakvezető írta: "A pénztáraknál összesen két magyar turista váltott csak jegyet, aki hazulról ment oda, mert mindenkinek tudtunk valami olyan funkciót juttatni, ami feljogosította őt a tiszteletbeli belépésre".

Bélyeggel a részvételért

A rendezés most jónak volt mondható, nem úgy, mint az első párizsi olimpián, amely a "zűrzavarok olimpiája" – nem túl megtisztelő – jelzőt kapta. Szerencsére, 1924-ben nem rendeztek éppen világkiállítást is Párizsban, és ekkorra felépült a Colombes-i stadion is, ahol a legfontosabb sportágak versenyeit már egy helyen tudták lebonyolítani.

Mint minden olimpiának, a párizsinak is voltak kiemelkedő alakjai. Első helyen kell említenünk Paavo Nurmi nevét, aki egymaga öt aranyérmet nyert, és ezzel valóban a világ legnagyobb futója lett, ahogy azt gyermekkorában eltervezte. Mező Ferenc így emlékezett rá: "Nyugodt, egyenletes lépésekkel tör a cél felé, biztos a dolgában, néha rápillant versenykarórájára, hogy az előre megállapított részidőket ellenőrizze. Arckifejezése mintha arra mutatna, hogy sajnálja ellenfeleit, miként az ógörög világban az ökölvívó Melankómasz, aki sohasem ütött, hanem előretartott karral védekezett, és így kifárasztotta, sőt a küzdelem feladására késztette versenytársait. De hogy az ókornál maradjunk: ott a rövid távú stadionfutás győzteséről nevezték el az olimpiát, a párizsinak viszont a Nurmi-olimpia nevet kell adni."

Mint már említettük, a magyar csapat kiküldetését minden fórumon szükségesnek tartották, de a pénztárcák igen nehezen nyíltak ki. Ezért különböző gyűjtőakciókat találtak ki. A Magyar Atlétikai Szövetség például kiadta az ország első sportbélyegét: a Ripszám Henrik festőművész tervezte levélzáró bélyeget 1000 koronáért árulták, azzal a céllal, hogy "atlétáink kultúránkhoz mérten tudjanak felvonulni a párizsi olimpián." A sport legfőbb vezetése pedig kétnapos gyűjtést szervezett a Koronaherceg utcától a Gellért Szállóig kitett urnákban. Végül összeállt a szigorúan válogatott csapat, amelytől sokat várt a hazai közvélemény, annál is inkább, mert ekkorra már lezajlott a labdarúgótorna, amelyből kiestünk. Pedig nagy mellényünk volt, a hazai sajtó biztosra vette győzelmünket, azt írták: "ezt a futball-tornát a magyaroknak találták ki." Jól is indultunk, a lengyeleket leléptük 5:0-ra, de azután jött a váratlan és megsemmisítő vereség a lebecsült egyiptomi válogatottól, és ez ,,egyiptomi csapás"-ként került a sporttörténelembe. Füstbe ment tehát egy szép terv, mint ahogy számos reményünk szertefoszlott más sportágakban is. Birkózóinkat helyenként csúnyán lepontozták, ennek ellenére kötöttfogásban szereztünk egy ezüst- és egy bronzérmet meg három helyezést. Vízilabdázóink hosszabbításban legyőzték a négyszeres olimpiai bajnok briteket, fáradtan viszont a belgáktól már kikaptak, és ötödikek lettek.

Somfay olimpiai bajnoknak tartotta magát

Atlétáinktól szintén sokat vártunk, végül egy ezüstéremre futotta, amely azonban lehetett volna akár arany is. Máig tisztázatlan körülmények között Somfay Elemérnek 6 tized másodperccel rosszabb időt mértek 200-on, és így két ponttal a finn címvédő mögött második lett ötpróbában. A magyar csapatvezetőség nem nyújtott be óvást, de Somfay önmagát olimpiai bajnoknak tartotta, még a sírjára is azt íratta. 4x100-as váltónk átlagos formáját megfutva negyediknek ért célba, Gáspár Jenő viszont önmagát felülmúlva ötödik lett magasugrásban.

Botrányos körülmények között elvesztettük a kardcsapatbajnokságot. Miután győztünk az angolok, a franciák, a hollandok és cseszlovákok ellen, a döntőben Olaszországgal vívtunk. "Sima ügynek" látszott a győzelem, miután 5:2-re vezettünk. Lassan feljöttek a taljánok és 6:5-ös vezetésüknél egy furcsa asszó pszichésen kizökkentette a magyar csapatot. Pósta Sándor olasz ellenfele ugyanis a zsűri segítségével sorra szerezte pontjait, holott egyetlen találatot sem vitt be. Pósta viszont hiába szúrta meg az olaszt, a vezetőbíró nem látott találatot, így kiegyenlítettek, és 8:8-as végeredménnyel, jobb találataránnyal elnyerték a csapataranyat. Ez a győzelmünk sajnos elúszott, már csak az egyéniben bízhattunk. Itt a döntőbe három magyar került be (Garay, Pósta, Schenker), akik sportszerűen, de nem túl ésszerűen "keresztbe verték" egymást. Az olaszok viszont félretéve a morális skrupulusokat, és praktikusan leadták a csörtéket Pulitinak, de olyan arcátlanul nyiltan, hogy a zsűri ─ Kovács György óvására ─ kénytelen volt Pulitit kizárni a versenyből. Az olaszok erre visszaléptek, és végül ─ hármas holtverseny után ─ Pósta Sándor lett az olimpiai bajnok. A magyar zsűritagot ezután provokálta Puliti, és tízmenetes párbaj után múlt csak el az olasz-magyar háború.

Az ország legnyugodtabb embere

Halasy Gyula holtversenyben lett aranyérmes az agyaggalamblövő versenyben: a finn Huberrel azonos eredményt ért el. Következett a "szétlövés". Halasy – akiről Krúdy azt írta később, hogy "az ország legnyugodtabb embere" – tízből tízszer talált, aztán indult az öltözőbe újabb lőszerért. De már út közben utolérte a hír: a finn elhibázta az első lövést, így ő az olimpiai bajnok!

Nagy sajtója volt már itthon Tary Gizella színésznőnek, aki a Fodor-vívóintézetben úgy megtanult vívni, hogy Santelli mester javaslatára, és gyűjtőakciója eredményeként benevezték a tőrvívásba. Nem okozott csalódást: a hatodik helyre vívta be magát. Ennél is többet jelentett azonban, hogy ő volt első női olimpikonunk.

Mint ahogy a Hajós Alfréd, Lauber Dezső kettős is elsőnek szerzett díjat a művészeti olimpián hazánk fiai közül. "A párizsi szellemi olimpiász magyar bajnoka" felcímmel számolt be az eseményről a Sporthírlap. Hajós Alfréd impozáns stadiontervét ezüstéremmel tüntette ki ugyan a zsűri, de mivel az első díjat nem adták ki, így ez olimpiai győzelemnek könyvelhető el. Kétszeres úszó aranyérmesünk tehát a művészeti olimpián is elsőnek "úszott" be, s a példátlan teljesítmény világszerte szenzációként szerepelt a médiában (az ellenfelek nélkül induló Néró császárt nem számítva Hajós az egyetlen az olimpia egyetemes történetében - beleértve az ókori viadalokat is -, aki a sport- és művészeti versenyen is érmet tudott nyerni).

Mindent összevetve, a magyarok párizsi szereplését a közvélemény sikeresnek és hasznosnak ítélte, különösen azért, mert a háború után ellenünk felállított "sportblokádot" ezen az olimpián végleg sikerült felszámolni. Horthy Miklós kormányzó a budai Várban fogadta a sportembereket, ahol beszédében kijelentette: "a magyar nemzetnek óriási szüksége van önökre."