Stockholm 1912 beszámoló

Így történt - magyar szemmel

A londoni olimpia elindult azon az úton, amelyet a felújítók elképzeltek, Stockholm viszont már célba is ért. Etalon lett, egészen a század utolsó negyedéig meghatározta az ötkarikás versenyeket. Itt nem kísértett már a kiállítások és a bolhapiacok szelleme, nem volt „ökörsütés" és „zsákban futás", nem rendeztek zulukaffer-vetélkedőket meg varietéműsorokat. A küzdelmek nem parkokban vagy járókelők között zajlottak, hanem külön erre a célra épült stadionban, nem koszos folyókban úsztak hordók és csónakok között, vagy 12 fokos tengervízben, hanem modern uszodákban. Volt továbbá nyitóünnepély, a nemzetek táblájával és zászlójával felvonulás, művészi szecessziós plakát, célfotó, „villanyárammal működő időmérő szerkezet", vízlevezető futópálya és így tovább. Stockholmban mutatkozott be először a „modern pentatlon", az öttusa, Coubertin „találmányaként". Ezen az olimpián rendezték meg először – szintén Coubertin javaslatára – a művészeti versenyeket. Huszonnyolc országból több mint 2500 versenyző gyűlt össze és vitte végleg győzelemre az olimpizmus szellemét.

Tíz hektár az állatkertből

Az olimpiák súlyának növekedését mutatja az is, hogy a politikusok, a diplomaták fokozódó érdeklődést mutattak iránta. Bécs és Szentpétervár hevesen tiltakozott, hogy Magyarország, illetve Finnország a saját zászlaja alatt vonuljon be a stadionba. Coubertin visszaverte ezt a támadást, mondván: „a sportnak megvan a maga földrajza, ami igencsak különbözhet a politikai földrajztól". Az olimpia fővédnöke maga a király, V. Gusztáv volt, aki saját állatkertjéből adott át tízhektárnyi területet az olimpiai stadion építésére. Torben Grut a középkori svéd építőművészet hagyományait követő stadiont tervezett nyerstéglából és faragatlan gránitból. A harmincezres fedett tribünön ülő közönség viszont „faragott" volt: rendkívül sportszerűen szurkolta végig a versenyeket annak ellenére, hogy a saját versenyzőiket fantasztikusan biztatták.

A játékok főrendezője a Nemzetközi Olimpiai Bizottság törzstagja, Viktor Balck tábornok volt (a NOB alapítóiról készült 1896-os közismert fényképen Kemény Ferenc dr. mellett áll díszegyenruhában), segítője pedig az a Sigfrid Edström, aki később jeles elnöke lett a NOB-nak.

Olimpiai siker, saját finanszírozásban

Magyarország az addigi legnagyobb létszámú versenyzőgárdával vonult fel: 119 férfi sportolóval. Ezt nehéz politikai csatározások előzték meg, az osztrákok ugyanis meg akarták akadályozni, hogy önálló nemzetként vegyünk részt az olimpián. A cseheknél ezt sikerült elérniük, akik fekete-sárga lobogó alatt mentek az „Österike-Tschecher" (osztrák-csehek) feliratú táblával. Mi viszont a MOTESZ-zászlót vittük, táblánkon pedig ezt olvashatta a stadion közönsége: „Magyarország". Felfokozott figyelem kísérte otthon a csapat szereplését, mivel az olimpia eszméje kilépett a szakmai körök szűk kereteiből, és az egész ország várta a híreket a svéd fővárosból. Muzsa Gyula NOB-tagunk még egy címeres trikolórt is lobogtatott a sorban, mondván: „legyen mit felhúzni a győzelmi árbocra".

Végül háromszor kellett a zászló, mint Londonban, igazolva, hogy „három a magyar igazság". A kard egyéni és csapat olimpiai bajnokságát nyertük – simán. Az atléták és az úszók viszont lehangoló teljesítményt nyújtottak. Komor volt a hangulat a Hotel Continentalban, amikor egy izgatott, de örömteli hang belevisította a telefonba: „Megnyertük a hadipuska-céllövést!" dr. Prokopp Sándornak hívták az újdonsült olimpiai bajnokot. Tegyük hozzá, úgy győzött, hogy még a svédek sem lőttek nála jobban. Pedig a házigazdák mindent elkövettek, hogy minél több érmet szerezzenek (győztek is a „nem hivatalos" pontversenyben, még Amerikát is megelőzték!). A céllövészetet sokáig inkább úri passziónak tartották a klasszikus sportok űzői, most azonban Prokopp győzelme megváltoztatta az előítéletet. Az újdonsült olimpiai bajnok véletlenül került a csapatba; az egyik lövő, Hammersberg Géza hivatali elfoglaltsága miatt lemondta az olimpiát, és Prokopp Sándor dr. – az út felét saját zsebéből fizetve – vállalta a szereplést. Szerencsére...

V. Gusztáv vívóink nyomában

Vívóink szakmai körökben nagy megbecsülésben részesültek, hiszen ők voltak az előző olimpia sztárjai. Az átlag svédek erről persze mit sem tudtak, de amikor kiderült, hogy Gusztáv király és a trónörökös egyszerű polgári ruhában járja a versenyeket, és a magyarok vívását minden alkalommal végigizgulja, vívóink hírét felkapta a sajtó. Tódult a nép a vívóversenyek színhelyére, volt is jó oka rá, hiszen olyan csodát láthattak, amit azóta sem: a kardvívás nyolcas döntőjében hét magyar vívó lépett a pástra. Fuchs Jenő dr. megvédte olimpiai bajnokságát, második Békessy Béla, harmadik Mészáros Ervin. A világhírű olasz Nadi Nedo tudott csak beférkőzni vívóink közé, ötödik helyen. Ezzel a legenda útjára indult, és hosszú távra is megerősödött a magyar kard hegemóniája.

Hasonlóan felfokozott érdeklődés kísérte a magyar labdarúgó válogatott szereplését is, hiszen a magyar sportéletben a labdarúgás mindig a középpontban állt. Ekkor debütáltak futballistáink az olimpián, mert neveztünk ugyan az 1908-as játékokra is, de a kormány nem vállalta a költségeket. Most az MLSZ nem várt a kincstárra, hanem túramérkőzéseken kigazdálkodta a részvételi díjat. De az első mérkőzésen kikaptunk, sovány vigasz, hogy a későbbi olimpiai bajnok vert ki bennünket: Anglia. Hízelgő viszont, hogy a svédek által kiírt vigaszdíjat – egy díszes ezüstserleget – mi nyertük meg, amit maga a svéd király adott át. De a poén ennél is csattanósabb: az osztrákokat vertük meg a döntőn 3:0-ra! A Sport Világ így írt: „Most, midőn az egész világ tud arról, hogy az olimpiai vigaszdíj döntőjében Magyarország Ausztriával küzdött és győzött, úgy nincs ember, aki elhiggye, hogy Magyarország szintén csak egy szegény tag az osztrák örökös tartományok sorában. Újabb lépés volt ez a match Magyarország önállóságának megismertetésére." Minden világverseny sajátos „függetlenségi harc" volt ebben az időben. Nem véletlen, hogy a meccs után „valóságos konsternációt keltett a városban a magyarok lelkesedése", amikor este vidám csúfolódó szerenádot adtak a „sógorok" futballvezérének, Hugo Meislnek az ablaka alatt.

Két birkózóaranyat vettek el a bírók

Huszonöt atlétánk csupán egy sovány bronzérmet szerzett, és ezzel újfent csalódást okoztak. Kóczán Mór londoni kudarcát feledtetve – a hivatalos nevezési listán Kovács Miklós néven –, több híres külföldi dobót megelőzve, az előkelő harmadik helyen végzett. A szakemberek és a hazai újságok még hetekig vitatkoztak atlétáink gyengeségéről, és általában azzal a sovány vigasszal zárták a disputát: „sokat tanulhattunk az olimpián". Az úszók még ennél is nagyobb kudarcot vallottak, érem – és különösebb tanulságok – nélkül tértek haza. Birkózóink viszont jogosan hivatkoztak arra, hogy a svéd bírák elvettek tőlük legalább két aranyérmet! A középsúlyú (82,5 kg) Varga Béla háromszor is földhöz vágta a svéd Ahlgrent, de a vezetőbíró „véletlenül" mindig máshova tekintett, így Varga kétórás küzdelem után is csak a harmadik helyen kötött ki. A bajnoki címre szintén esélyes Radvány Ödönnel pedig úgy bántak el, hogy svéd ellenfelét tetőtől talpig beolajozták, ezért azután a magyar birkózó minden fogása elsiklott, így számára a negyedik hely maradt.

Egyébként amikor nem bajnoki pontokért ment a küzdelem, a svédek igen barátságos vendéglátók voltak. Összegezve a magyar olimpiai küldöttség szereplését: a mennyiség nem csapott át minőségbe (sok gyenge képességű „turista" sportoló is kijutott Stockholmba), így lecsúsztunk a pontversenyben a kilencedik, az éremtáblázaton pedig a tizedik helyre.

Óda a sporthoz

Említettük, hogy a svéd fővárosban jelent meg először a művészeti verseny. Pierre de Coubertin régen dédelgetett terve volt, hogy a sport és a művészetek közötti „flörtből" tartós „házasságot" hozzon létre. Elképzelése szerint öt kategóriában – irodalom, építészet, szobrászat, festészet és zene – még ismeretlen, sporttémájú művekkel lehet versenyezni. Azt is tudta, hogy csak lassan terjed és szerez presztízst a „művészeti olimpia", sőt problémák tucatjait veti felszínre, de meg kell próbálni. Maga is benevezett: álnéven beadott (G. Hohrod-M. Eschbach) francia és német nyelven írt „Óda a sporthoz" című versével első díjat nyert. De Coubertin prózában is lírai tudott lenni, így dicsérte például a stockholmi olimpiai játékokat: „Öt héten át maga a természet is emelkedett hangulatban ünnepelt, tündökölt a napsütés, kellemes tengeri szellő lengedezett, csillagfényes égbolt borult fölénk éjszakánként. Öröm töltött el valamennyiünket a színpompás zászlódíszek, virágfüzérek, finoman összehangolt árnyalatú lampionok és mindenekelőtt a soha ki nem alvó fények láttán. Az ünnepségek egymás nyomába értek, ettől azonban a sportbeli teljesítmények nem szenvedtek csorbát."

Ez volt az utolsó békebeli olimpia. Szép, eredményes, jól szervezett és az olimpizmust gazdagító játékokat rendeztek a svédek, ami nagy visszhangra talált világszerte.

A versenyeket 14 sportág: atlétika (31), birkózás (5), evezés (4), kerékpározás (2), labdarúgás (1), lovaglás (5), öttusa (1), sportlövészet (18), tenisz (8), torna (4), úszás-műugrás (9+4), vitorlázás (4), vívás (5) és vízilabdázás (1), összesen 102 versenyszámában, 28 ország 2490 férfi és 57 női, összesen 2547 versenyzőjének részvételével rendezték meg.

A kötélhúzás 1920-ig az atlétika versenyszámai között szerepelt a programban.

A művészeti versenyeket 5 kategóriában értékelték.

Bemutatót baseballban tartottak.

MAGYARORSZÁGOT 11 sportág: atlétika (19), birkózás (4), evezés (2), kerékpározás (2), labdarúgás (1), sportlövészet (8), tenisz (2), torna (2), úszás (7), vívás (4) és vízilabdázás (1), összesen 52 versenyszámában 119 férfi versenyző képviselte az V. Nyári Olimpiai Játékokon.