Párizs 1900 beszámoló

Olimpia a cselédlépcsőn

Emil Loubet, Franciaország köztársasági elnöke a népek békéjének és egységének jegyében megnyitotta "minden idők legnagyobb" világkiállítását, és rá egy hónapra elkezdődött "minden idők legzűrösebb" olimpiája. Párizs a világ, a művészetek és a divat fővárosaként szerepelt a köztudatban – méltán. A második újkori olimpiai játékok megrendezésével a sport fővárosa is lett – méltatlanul. Pedig az 1897-ben Le Havre-ban megtartott olimpiai kongresszuson mindenki azt várta, hogy az athéni olimpia sikeres felújítását megkoronázza és mindenben túlszárnyalja majd Coubertin szülővárosának olimpiája. De a fránya mondás a hazai prófétaságról itt is érvényesült: "nemo propheta in patria sua"...

Versenyek a játszótéren

Párizs soha nem látott pompával fogadta a világkiállítás látogatóit. Több mint egymillió négyzetméternyi terület állt a kiállítók rendelkezésére, mindazon lélegzetelállító eredmények bemutatására, amelyeket az emberiség az új évszázad hajnalán elért. Joggal gondolhatta Pierre de Coubertin, hogy ebbe a reprezentatív keretbe jól illik az olimpia. De rosszul kalkulált: őt magát félreállították, egy dilettáns, a sporthoz nem értő bürokratát toltak előre, a főrendezői pozícióba, aki mindent elrontott. Még az "olimpia" nevet is elvették a rendezvénytől, úgy hívták, hogy "Concours Internationaux d'Exercises Phisique et du Sport". Az olimpia csak a "cselédlépcsőn" közlekedhetett a puccos világkiállításon, amelynek mellékes attrakciójává degradálták. A Hamupipőke-szerepre kárhoztatott olimpiai versenyeket majd fél évig elnyújtották, de közben senki nem érezhette a fennkölt olimpiai hangulatot, mert sem nyitó, sem záró ünnepélyt nem rendeztek, olimpiai stadion helyett parkokban, utcákon, játszótereken folytak a versenyek, amelyekről nem tudták a járókelők, hogy olimpiai döntők, de sokszor még a sportolók is csak utólag értesültek róla, hogy olimpiai bajnokságon vettek részt. Plakátok alig voltak, azok is semmitmondóak. Kiadtak viszont egy kiállítási programfüzetet, amelyben például az olimpiai atlétikai versenyek a következő cím alá kerültek: "A munkások erkölcsi és szellemi fejlődését szolgáló rendezvények". Vagy kinek jutott volna eszébe, mondjuk a "Vasáruk" címszó alatt – mint például zománcozott éjjeliedények és Krupp-ágyúk – keresni a műkorcsolyázást. A kerékpárverseny még úgy-ahogy beleillett a "Járművek" rovatba, de a legagyafúrtabb látogató sem jöhetett rá arra, hogy a "Mentőalkalmatosságok" címszón valójában evezősversenyt (olimpiát!) kell érteni.

A párizsi olimpia botrányosan felületes rendezési módszerét jól érzékelteti, amit egy korabeli magyar sportlap írt róla: "Az utóbbi időben szóvá tették a folyó évben Párizsban megtartandó nemzetközi olimpiai versenyek ügyét, mely sajnos, valóban lassan halad előre. A mulasztások kizárólag a franczia intéző bizottságot terhelik, amely nem csupán a magyar, de a többi külföldi országos bizottságot sem értesítette a versenyek programjáról és a szükséges tennivalókról. A magyar bizottság élén álló elnökök, maguk legjobban sajnálják a dolgok ilyen fejletlen állapotát, mellyel szemben nem marad más, minthogy a részt venni szándékozó erők csendben folytassák előkészületeiket és a trainingot. Ami itthon megtehető volt, azt a magyar bizottság elérte, amennyiben mind a vallás- és közoktatási miniszter, mind a kiállítási kormánybiztos számba vehető anyagi támogatást helyezett kilátásba."

Szállás a garnizonban

Amit a bizottság végül megtehetett a "számba vehető anyagi támogatás" birtokában, az az volt, hogy négy sportágban (atlétika, úszás, torna és vívás) 17 sportolónk képviselte színeinket a "kiállítási versenyben", vagyis a második modern olimpián.

A hangulatról csak annyit: a Svájcon átutazó fáradt magyar küldöttséget a Gare de l'Esten senki sem fogadta, így omnibuszon döcögött a szálláshelyre, a Hotel de l'Expositionba, amely – nevét meghazudtolóan – garniszálló volt, tele Rejtő-féle kétes alakokkal. A francia rendezőség később sem került "beszélő viszonyba" a magyarokkal, annak ellenére, hogy csapatunk "chef de mission"-ja, dr. Kemény Ferenc, a NOB alapító tagja is mindent elkövetett, hogy szóba elegyedjenek velünk. Szerencsére, néhány párizsi magyar művészlélek, aki szerette a sportok világát, segített megtalálni a "világbajnokság" (így nevezték a franciák az olimpiát) helyszíneit, többek között a Bois de Boulogne parkját, ahol a diszkoszvetésre került sor.

Hozzávetőlegesen húszan kezdték el a "kunsztot" az "esélytelenek nyugalmával", ugyanis ebben a kiforratlan versenyszámban senki sem ismerte a másik eredményét, és "bármi megtörténhet" alapon fogtak hozzá a diszkosz dobásához. Rövidesen kiderült, hogy itt célba is kell dobni, mert az őspark egyik büszkesége, egy több száz éves tölgyfa, "szektoron belül" helyezkedett el! Bauer első dobására becélozta a két benyúló ág közötti rést, és teljes erővel megpördülve átvágta a szert a fán túlra, amely 36,04 méternél landolt. Ezt azután senki sem tudta utánacsinálni. Még az akkori Európa-csúcstartó (35,65 m) cseh Frantisek Janda-Suk sem, mivel tért ölelő dobásai rendre fennakadtak a fán. Nem sok szerencse szegődött a másik esélyes, az amerikai R. Sheldon mellé sem, akit igen zavart a "parkosított" diszkoszvetés, és csak harmadik lett 34,50 méterrel. A másik magyar, Crettier Rezső viszont feltalálta magát a "környezetbarát" pályán és az előkelő ötödik helyen végzett – súlylökő létére. Talán nem is meglepő, hogy a franciák elegáns felületességgel azonnal világrekordnak "nevezték ki" Bauer dobását, holott "csak" Európa-csúcs volt, mivel az amerikai C. Hennemann 1897-ben már dobott 36,19 métert. De Bauer volt Európa első olimpiai bajnok dobóatlétája.

Amerikai himnusz Bauernek

Világcsúcsnak hitelesíthető azonban a rendezők trehánysága, miután Bauer Rudolf győzelmének ünnepélyes kihirdetése "tiszteletére" a karmester beintette az amerikai himnuszt. Ez volt "bekalkulálva", hiszen addig minden dobószámot amerikaiak nyertek az olimpiákon. A kicsi, de lelkes és jogosan felháborodott magyar tábor tiltakozására a zenekar abbahagyta a téves himnusz játszását, és rögtön rázendített a Gotterhaltéra. A franciáknak ugyanis mindegy volt, hogy magyar vagy osztrák a győztes, úgy gondolták: a Monarchián belül marad a dicsőség... (Mellesleg a cseh Janda-Suk ezüstérmét tényleg Ausztriának számolták el!) A himnusz körüli hibára a francia lapok másnap még "rátettek", ugyanis így jelent meg a diszkoszvetés eredménye: 1. Bauer (Budapest, Ausztria). Erre már felhördült a magyar kolónia, és felkeresték az érintett lapok szerkesztőségét, ahol kissé tört franciasággal, viszont teljesen profi gesztusokkal, sőt "kézzelfoghatóan" megmagyarázták, hogy Budapest nem Ausztriában van. Volt is hatása: a 200 méteres gátúszásban (ilyen is volt!) a győztes osztrák diadalát így adták tudtára a világnak: 1. Wahle (Bécs, Magyarország).

A Himnusz körüli "balsors" természetesen nem vette el sem kint, sem itthon a magyar atlétika első olimpiai bajnoksága fölötti örömünket. (Nem tudták még eleink, hogy 36 évet kell várni a következőre.) Azon sopánkodtak viszont a szakemberek, hogy Bauer Rudolf friss olimpiai babérjait megszárítva, többet nem volt hajlandó pályára lépni. Zuber Ferenc ezt írta róla: "Sajnos, Bauer ezzel iskolát csinált, sokan akadtak utánzói az olympiákon kiválóan szerepelt sportembereink között."

Bauer viszont úgy vélte, hogy megtette a magáét, amelyről így nyilatkozott: "Olimpiai győzelmem mellett legalább annyira örültem annak, hogy a fordulással való dobást, amelyet én valósítottam meg, minden atléta átvette, s az lett a diszkoszvetés modern stílusa."

A legjobb kardozók otthon maradtak

Gönczy Lajos magasugrásban átlagos formáját (175 cm) hozva is harmadik lett. Kauser Jakab, a MAC kitűnő rúdugrója viszont nem tudta legjobbját megugrani, mivel rúdja elkallódott, és kölcsön szerszámmal volt kénytelen rajthoz állni. Így csak a negyedik helyen kötött ki. Vigasztalódhatott viszont Kauser az úgynevezett "hendikepversenyeken" (mert ez is volt), ahol megnyerte a rúdugrást, Koppán Pál pedig a 400 méteres síkfutást és a távolugrást. Crettier Rezső a hendikep súlylökésben győzött. Helyezést szerzett Crettier a valódi súlylökésben is, ahol negyedik lett, míg diszkoszvetésben ötödik. Speidl Zoltán 800 méteren volt ötödik, a többiek azonban a selejtezőben vagy az előfutamokban kiestek.

Úszásban Halmay Zoltán kieresztgette "oroszlánkörmeit", és két második helyet szerzett (200 m gyors és 4000 m gyors), 1000 méteren pedig harmadiknak úszott be. Vívóink viszont csak fulladoztak a páston, egyedül Gregurich Amon "vágott" egy negyedik helyezést kardvívásban, és Iványi Gyula lett ötödik. Jegyezzük azonban meg, hogy legjobb pengeművészeink itthon maradtak, mivel a Monarchia hadügyeit intézők megtiltották a katonatisztek indulását. Tornában két Gyulánk próbálkozott – Kakas és Katona –, de a népes mezőnyben elvesztek, utóbbi sérülten vissza is lépett.

Magyarország a párizsi olimpián az előző pontjainál kettővel többet (40) szerezve, egy hellyel lejjebb csúszva hetedik lett a nem hivatalos pontversenyben. Meg kell azonban jegyeznünk azt a fontos körülményt, hogy a "zűrzavar" ellenére az eredmények jóval túlszárnyalták a görög földön született teljesítményeket.

A versenyeket 18 sportág: atlétika (24), evezés (5), golf (2), íjászat (6), kerékpározás (1), krikett (1), krokett (3), labdarúgás (1), lovaglás (3) lovaspóló (1), rögbi (1), sportlövészet (11), tenisz (4), torna (1), úszás (7), vitorlázás (8), vívás (7) és vízilabdázás (1), összesen 87 versenyszámában 26 ország 1206 férfi és 19 női, összesen 1225 versenyzőjének részvételével rendezték meg.

A kötélhúzás 1920-ig az atlétika versenyszámai között szerepelt az olimpiai játékok programjában.

MAGYARORSZÁGOT 4 sportág: atlétika (13), torna (1), úszás (3) és vívás (4), összesen 21 versenyszámában 17 férfi versenyző képviselte a II. Nyári Olimpiai Játékokon.