Athén 1896 beszámoló

Így történt - magyar szemmel

Az 1896-os esztendő tavaszi napfénye elégedett és mosolygós görög embereket köszöntött: izgatottan várták ősi olimpiájuk felújítását. Az athéni márvány stadion hatvanezer nézőnek kínált helyet a megnyitóünnepségre. Meg is telt a lelátó, még ha nem is jutott mindenkinek márvány ülőhely. Az emberi kultúrának ezen az egyedülálló helyén a múlt és a jelen fonódott össze. Itt a sport történelem is volt. Athén méltó eszmei és anyagi körülményeket teremtett az újkori olimpiák beindításához. Pedig nem volt könnyű megküzdeni a kételkedőkkel, a gúnyolódókkal, a maradisággal. Lássuk hát az előzményeket és a végeredményt.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásakor (1894. június 23.) fontos határozatot hozott: az első olimpia 1896-ban lesz, mégpedig az ókori görög testkultúra iránti tiszteletből: Athénban. Coubertin rövid időn belül kidolgozta az olimpia programját, ami azóta is – természetesen állandó korrekciókkal – a játékok műsorának alapja. A görög miniszterelnök viszont bejelentette, hogy a kincstár gyengélkedése miatt ellenzik az olimpiát! Ebben a szituációban szinte üdítőleg hatott Coubertinre dr. Kemény Ferenc ötlete: ha a görögöknek nem kell az olimpia, akkor mi – az „Ezeréves Magyarország" millenniumi ünnepségének keretében – Budapesten megrendeznénk. Ez a kultuszminiszterek (Eötvös Loránd és Wlassics Gyula) hezitálása és az ugyancsak szegényes kincstár miatt nem vált valóra, maga Coubertin sem gondolta komolyan, csak arra volt jó neki a „budapesti olimpia", hogy zsarolhassa a görögöket. Végül az olimpia zöld utat kapott, amikor a görög trónörököst bízták meg a főrendezői feladatokkal.

Szokoly dobogós százon!

Amilyen nehezen indult az újkor első olimpiájának szervezése, olyan jól sikerült a rendezés. A versenyeket sportszerűen és relatíve szakszerűen bonyolították le, megfelelő külső körülményeket teremtve. A nézők és a versenyzők valóban érezték az ókori olimpiák ünnepélyességét és magával ragadó, fennkölt hangulatát. Még a kulturális programok is méltó kiegészítői voltak az olimpiának: a feldíszített görög fővárosban fáklyásmenetek üdvözölték a „feltámadást", az ország minden részéből összesereglett görögség színielőadásokat láthatott, a király pedig díszebédet adott a vendégeknek. Minden görög sportsikert úgy könyveltek el, mintha az antik hatalom és dicsőség tért volna vissza Hellász sokat szenvedett földjére.

A magyar sport azzal büszkélkedhetett, hogy az újkori olimpiai játékok legelső starthoz szólított versenyzője az egyes rajtszámot kapott Szokoly Alajos volt, aki a 100 méteres síkfutásban harmadik helyen végzett. Több mint száz év elteltével megállapíthatjuk, hogy ezt az eredményt a legklasszikusabb atlétikai számban azóta sem tudtuk elérni. Szokoly a 110 méteres gátfutásban is jeleskedett; a két előfutam egyikében vezető helyen futott, és biztos győztesnek látszott, amikor felbukott az utolsó előtti gáton, így másodiknak ért célba. Máig érthetetlen okból a rendezőség úgy határozott, hogy csupán a két előfutam győztese indulhat a döntőben. A példátlan szabálytalanság miatt Szokoly elesett attól, hogy – bukás nélkül! – még egyszer összemérje tudását a győztes amerikai és a második helyezett angol atlétával (egyébként több hiba is akadt, mert a táv csak 100 méter volt, a gátak száma pedig nyolc). Szokoly elindult a hármasugrásban is, és egyetlen kísérlettel negyedik lett. Másik futónk, Dáni Nándor is kitett magáért, a 800 méteres síkfutásban beverekedte magát a döntőbe, és ott végig a második helyen futva legyőzött több híres futót. Ezután az olimpia fénypontja, a maratoni futás következett, ahol szintén érdekeltek voltunk.

Kellner, a maratoni hőse

Sokan azt hiszik, hogy ha az atlétikában valami ókori versenyszám, akkor az feltétlenül a maratoni futás. Pedig ez legújabb kori „képződmény". Coubertin közvetlen munkatársa, az antikvitás neves tudósa, Michael Bréal (1832–1915) francia akadémikus javasolta a NOB-nak, illetve az első olimpia rendezőinek, hogy az ókori tradíciók és a görögök szabadságharcai tiszteletére vegyék be az atlétikai versenyek közé a maratoni futást, mégpedig az eredeti útvonalon. Ez az „eredeti" terep a Marathón és az Athén közötti, 40 km-es távolság, amelyen állítólag a maratoni csata győzelmi hírét vivő katona futott. Az „állítólag" itt nagyon komoly kitétel, amiről tanulmányok (lásd: dr. Kertész István könyvét) jelentek meg.

Az első maratoni futásra 1896. április 10-én került sor. A görögök mesés díjakat ajánlottak fel, amennyiben görög nyeri az első maratonit. Ókori mintára a győztest ingyen ellátta volna a város élete végéig étellel, itallal, ruhával, de még borotválkozása is ingyen lett volna. Természetesen a legbőkezűbb ajánlat a világ leggazdagabb görögjétől, a stadionépítő Averofftól jött: 1 millió aranydrachma és a leánya keze.

Ezek után nem csoda, ha a 18 futó egész Görögország érdeklődésétől kísérve vágott neki a Marathónból Athénba tartó útnak, amit először 42 kilométernek mondtak, valójában azonban csak 36,7 volt. A görögök csalódottak voltak, mert nem nyertek egyetlen atlétikai számot sem, még a diszkoszvetést is „elszedte" tőlük egy „átkozott yankee", Garrett, aki Athénban látott először diszkoszt. Így azután a maratoni futás maradt az utolsó reményük. Ezt csak hellén nyerheti! De nem úgy indult a verseny. A négy külföldi futott az élen, a 21 hazai „hírnök" csak a hátukat láthatta. Elöl az akkor már kétszeres olimpiai bajnok ausztráliai Flack, az amerikai Blake és a francia Lermusiaux társaságában, őket követte a mi Kellner Gyulánk. A hegyi meredeken Artur Blake kikészült és feladta. Egy kerékpáros német hozta a hírt az utolsó kilométernél a stadion 70000 fős közönségének: még mindig Flack van az élen! A csalódás leírhatatlan volt. Mint ahogy az öröm is, amikor kiderült, hogy az ausztrál szintén összeesett. Végül egy görög futott be elsőnek a stadionba, sőt az utána jövő két futó is hellászi volt. Luiszt – a győztest – egyenesen a két trónörökös vitte a vállán a király elé, és elhalmozták minden elképzelhető ajándékkal: nemzeti hős lett. Kellner fekete mezében negyediknek ért be a stadionba, de ő váltig állította, hogy az országúton csak ketten voltak előtte. Dr. Kemény Ferenc – aki az öt olimpiai versenybíró, „hellenodiké" egyike volt – elmondta a főrendező Konstantin trónörökösnek a gyanús befutót. A tettes, Velokasz töredelmesen bevallotta, hogy tényleg csalt, mert szekéren ülve tette meg a táv jelentős részét. Közfelháborodástól kísérve kizárták a versenyből, sőt még az egyetemről is. Kellner Gyula harmadik lett.

Hajós Alfréd duplája

A lelkes kis magyar csapatnak tehát volt már szép eredménye, egy második és három harmadik helye. Szokoly és Kellner helytállásáról már megemlékeztünk, de ki volt a harmadik „bronzérmesünk"? Érmet ugyan nem kapott, de tény, hogy Tapavicza Momcsilló harmadik helyen végzett a tenisz egyesben. A furcsa nevű – szerb származású – építészmérnököt eddig nem tartottuk nyilván mint dobogóst, de az újabb külföldi és hazai kutatások nyilvánvalóvá tették, hogy egyértelműen ő lett a harmadik holtversenyben a teniszben, bár a mérkőzést nem játszották le. Hiányzott azonban a bajnoki cím, az, hogy az otthon kapott piros-fehér-zöld zászlót kibontva hallgathassák versenyzőink a himnusz felcsendülő dallamait.

Ez is bekövetkezett. Kétszer is. Mondja el azonban a főhős, minden olimpiák történetének legelső úszó olimpiai bajnoka: Hajós Alfréd.

„Eljött április 11. A nagy nap. Már egészen korán elkészültem, hogy idejében lent legyek az öbölben. Amikor elértem a félkör alakú öbölt, ott már vagy 40000 néző gyűlt össze, akik fagyoskodva és türelmetlenül várták a verseny kezdetét. A 100 méteres úszás starthelyét és célját mélyen az öbölben, bójákra kifeszített kötelek jelezték. A pálya tehát meglehetősen szakszerűtlen, hogy ne mondjam, primitív volt. Az öltözőktől kis gőzbárkák vittek ki a starthoz, ahol szám szerint 16-an a vízbe ereszkedtünk, és egymás mellett fogtuk a startkötelet. Balra tőlem az amerikai Wiliams, jobbra az osztrák Herschmann. Egy pisztolylövés: start!

Nem éreztem a víz borzalmas, velőig ható hidegét, csak a cél lebegett a szemem előtt, amelyet minden testi és lelki erőm megfeszítésével el akartam érni. Észre se vettem, hogy a vízben lehorgonyzott kötél lehorzsolta a mellemet, és hogy a nézők egyre hangosabb lármája jelzi, hogy beúsztunk a célba.

A hangzavarból szavak voltak kivehetők, amelyek azt kiáltották: ,Zito i Ungheria!'. És a versenybírák hajójának legmagasabb árbocán fenségesen magasba emelkedett a mi zászlónk. A zenekar belekezdett az osztrák nemzeti himnuszba, de már az első taktusok után elhallgatott. A rá következő csendben kevesek ajkáról felcsendült a magyar himnusz. Győzelem! Győzelem!"

A „Zito i Ungheria!" ógörögül meg újgörögül is azt jelenti: „Éljen Magyarország!", sporttörténetileg pedig azt, hogy megszületett az első magyar olimpiai bajnokság, amit a versenybírói jachton lobogó magyar trikolór adott hírül a parton álló – addigra közel százezerre szaporodott – lelkes nézőnek. A zászlót maga György herceg – a másik trónörökös – saját kezűleg húzta fel az árbocra, és gratulált koszorús bajnokunknak.

Győztünk. Az örömmámor még tart, amikor indítják az 500 méteres úszást. Ezen Hajós nem tudott elindulni – a szervezők hibája miatt –, így a „sógoroknak" jutott az aranyérem, győzött az osztrák Neumann. Nemsokára kis gőzhajó hozta ki a nyílt tengerre az 1200 méteres úszás startjához a „magyar delfint", ahogy akkoriban Hajóst a sportsajtó nevezte. Testét ujjnyi vastagon faggyúval kente be, hogy védekezzen a kegyetlen hideg ellen. A hullámzásban Hajós szem elől tévesztette ellenfeleit, és fel akarta adni. Nem volt azonban csónak a közelben, ami felvette volna. Neumann vetélkedett Hajóssal a legtovább. Amikor látta, hogy a magyar versenyzőnek jó húsz méter előnye van, feladta. Hajóst a célnál teljesen megdermedve húzták ki a vízből, és csak később tudta meg, hogy ő győzött. Ismét! Ez már felülmúlt minden várakozást. Az újkor első olimpiája egy magyar úszó nevétől volt hangos. Magyarország pedig – először, de nem utoljára – a sport képzeletbeli „földgömbjének" középpontjába került.

1896. április 14-ére tervezték az első újkori olimpiai játékok záróünnepségét, de a tartós esőzés miatt másnapra halasztották. Április 15-én azután, a ragyogóan kék ég alatt újra megtelt a stadion. Minden olimpiai győztest megjutalmaztak, diplomát, ezüst- vagy rézérmeket és egy olajágat kaptak. Ezenkívül átadták azokat a különdíjakat, amelyeket a játékok támogatói alapítottak. Még a görög trónörökös is kapott egy olajágat, mint a szervezőbizottság elnöke. Szpiro Samarasz olimpiai himnusza zárta a jól sikerült, felejthetetlen, első újkori olimpiai játékokat.

A versenyeket 9 sportág: atlétika (12), birkózás (1), kerékpározás (6), sportlövészet (5), súlyemelés (2), tenisz (2), torna (8), úszás (4) és vívás (3), összesen 43 versenyszámában, 14 ország 241 férfi versenyzőjének részvételével rendezték meg. A súlyemelés 1920-ig nem önállóan, hanem az atlétika keretében szerepelt a programban.

MAGYARORSZÁGOT 6 sportág: atlétika (5), birkózás (1), súlyemelés (1), tenisz (1), torna (5) és úszás (2), összesen 15 versenyszámában 7 férfi versenyző képviselte az I. Nyári Olimpiai Játékokon.