Elhunyt Csapó Gábor olimpiai bajnok pólós

Elment a Dudi, azaz Csapó Gábor olimpiai bajnok vízilabdázónk — erősítette meg szomorú hírt vasárnap reggel a Magyar Vízilabda Szövetség. Intézmény volt a sportágon belül és azon kívül is. Aki látta, sose feledte, és nemcsak kivételes termete és játéktudása, hanem személyisége miatt sem. A pólólegenda 72 éves volt.

Csapó Gábor 1950. szeptember 20-án született Budapesten. Pasaréten nőtt fel, a Bölöni György utcában. A sport szeretetét édesapjától örökölte. Kezdetben a tenisz és a foci bűvölte el - a szerelem egész életében megmaradt. Ám csakhamar kikötött az uszodában, ahol előbb az úszok, nem sokkal később pedig már a vízilabdázók táborát színesítette. Első csapata az Újpesti Dózsa volt, 1959-től 1972-ig erősítette a lila-fehéreket korosztályos és felnőtt szinten egyaránt.

Még ifista volt, amikor bal szemének folyamatos bevérzése miatt az orvosok azt tanácsolták számára, hagyjon fel a játékkal; több hónapnyi kálvária után, csak saját felelősségre engedték vissza a medencébe. Talán ez az eset is bizonyítja, hogy szerencsés csillagzat alatt született, mert bár sose tudjuk meg, mi lett volna, ha… Viszont így tevékeny részese lehetett a magyar póló ’70-es évekbeli aranycsapatának.

A nemzeti keretbe 1970-ben került be, ám a müncheni olimpiára még nem utazhatott. 1972-ben a Dózsából Szegedre szerződött, mivel ott kezdte meg jogi tanulmányait az egyetemen, így Gyarmati Dezső kérésére a válogatottság miatt hetente többször ingázott Budapest és a Tisza-parti város között. Egy évvel később rendezték meg Belgrádban az első vizes világbajnokságot, ahol a magyar válogatott kilenc év után nyert ismét világversenyt. A helyszínen szurkolt neki édesapja is, aki mindig aktívan támogatta fia karrierjét. Peterdi Pál Ó, póló…! című könyvében Csapó Gábor, így emlékezett vissza arra az estére: „1973 augusztusának egy balzsamos éjszakáján hatalmas termetű, feldúlt arcú úr rohant le a belgrádi Tasmaljdan uszoda partjára. Nyakkendője félrecsúszott, gyapjas ősz haja izzadtan tapadt a fejére. Vastag, érzelmektől szinte túlfűtött hangon mennydörögte az illatos sötétségbe:

- Fiam, te vagy minden idők legnagyobb játékosa!
Engem az ügy meglehetősen közelről érintett. Több okból is.
1. Az ősz úr az apám volt.
2. Egy perccel ezelőtt fejeződött be a vízilabdatorna döntő jellegű mérkőzése.
3. Ezen a mérkőzésen 5:4-re vertük a szovjet válogatottat, és megnyertük a világbajnokságot.
4. Az öt gól közül hármat én lőttem.

Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy most visszadobjam a labdát, és érzelmektől legalább annyira túlfűtött hangon kiáltsam világgá, apám viszont minden idők legnagyobb szurkolója”  – azt mi tesszük hozzá, hogy az utolsó, mindent el döntő gólt is ő jegyezte, ráadásul 10 méterről vágta a kapuba úgy, hogy azzal egy csapásra ott találta magát újoncként a legnagyobbak között. 1974-ben a bécsi Eb-n szintén a dobogó legfelső fokára állhatott fel társaival, a ’75-ös vb-n pedig ezüstérmet akasztottak a nyakába. A montreali olimpián – 1964 után – ismét a magyar himnusz szólt a férfi vízilabda küzdelmek végén, a dobogó legfelső fokán pedig ott állt Csapó Gábor is. A sikerszéria 1977-ben Jönköpingben is folytatódott, ahol ismét elhódították a kontinens viadal első helyét, amit ’78-ban egy vb ezüst követett. Az 1979-es világkupa-arannyal tették fel a válogatott a pontot az i-re, mellyel Csapó Gábornak meglett a pólós „Grand Slam”. A ’80-es években válogatott szinten egy olimpiai bronz-, illetve egy Eb- és egy vb-ezüstérem a mérleg, a nemzeti csapattól 1986-ban köszönt el végleg.

Csapó Gábor klubszinten sem tétlenkedett. 1973-ban visszaszerződött Budapestre, a Vasasba, ahová Rusorán Péter hívta. 1975-től zsinórban kilenc bajnoki aranyat szerzett a piros-kékekkel, akikkel kétszeres (1979, 1984) BEK-győztes, és kétszeres (1981, 1983) Magyar Kupa-győztes is volt. A ’80-as évek közepén Olaszországba szerződött, ahol előbb játékosként, majd edzőként tevékenykedett a Syracusa Palermo csapatánál. A ’90-es években tért vissza Magyarországra, ahol volt a Vasas, az UTE és a Fradi edzője is. Bár a nemzeti csapattól 1986-ben köszönt el, hivatalos búcsúztatása egy 1993-as világválogatott elleni meccsen volt.

A jogi egyetemet 1977-ben fejezte be az ELTE-n, amit aktív pályafutása után céges jogészként kamatoztatott. Egykori csapattársával, Faragó Tamással a ’90-es években pólósulit alapított, olyan későbbi bajnokok kapták meg itt az alapokat, mint a testvérpár Varga Dániel és Dénes. Kétszer nősült, első házasságából született lánya, Zsófia, aki profi teniszező volt.

Ahogy a bevezetőben írtuk, Csapó Gábor intézmény volt a medencén kívül is, olyan ember, aki otthonosan mozgott bármely társaságban. Rendszeres látogatója volt a Fészek Klubnak, ahol egyik kártyapartnere volt Benedek Miklós, így abban is Csapó keze volt, hogy színészlegendánk fia, Tibor is pólózni kezdett, akivel most már az égi válogatott tagjai. Dudi – ahogy mindenki hívta – igazi nagydumás, bohém figura volt, anekdotái több könyvre elegendőek lettek volna. Sokszor hívták TV-műsorokba is, hiszen nem csak a sporthoz, a közélet témáihoz is hozzá tudott szólni. Még színészként is kipróbálhatta magát, Bacsó Péter 1979-es Ki beszél itt szerelemről? című filmjének egyik főszerepét rá osztotta.

Önéletrajza 2006-ben jelent meg Szerelmeim címmel, melyben így írt önmagáról: „Tizenegy halálos és huszonkét látens betegségem van. A katonaságtól kiszuperáltak, a sportorvosok csakis saját felelősségemre engedtek vízilabdázni. Háromszor időlegesen megvakultam a bal szememre, vérnyomásom 250 alá sose megy. Ezzel szemben: világbajnok csapat tagja voltam 1973-ban, Bécsben 1974-ben Európa-bajnokságot nyertem, 1975-ben Caliban vb-ezüst jutott a válogatottnak, Montreálban 1976-ban olimpiai aranyérmet szereztem, egy évvel később Jönköpingben az Eb-dobogó legmagasabb fokára állhattam. 1978-ban Nyugat-Berlinben vb-ezüstérem következett, 1979-ban világkupa-győzelem Splitben, 1980-ban olimpiai bronzérmet szereztünk Moszkvában. 1982-ben BEK-győzelmet arattunk a Vasassal. Tízszer nyertem velük magyar bajnokságot. Kétszer gólkirály voltam Olaszországban, és 313-szor szerepeltem a magyar válogatottban. Több mint ezer klubmérkőzést játszottam, tízezer pofont és rúgást kaptam, és legalább annyit adtam. Belegondolni is rossz, mire lettem volna képes egészségesen...” – most pedig belegondolni is rossz, hogy nincs többé, hiszen az a bikaerős szervezet, mely ennyire rácáfolt az orvostudomány törvényeire, most feladta a szolgálatot.

A Magyar Olimpiai Bizottság részvétét fejezi ki a családnak, a vízilabdázók közösségének. Dr. Csapó Gábort a MOB saját halottjának tekinti, nyugodjék békében!

(MOB-összeállítás; képek: MTI)