A tizenkét órás légi útról és a párás levegőről

Írta Gedő Bernadett, a Csík Ferenc Gimnázium tanulója, aki kéthetes szemináriumon vett részt az Ifjúsági Olimpia városában 

" Bettikém, ha a szüleid elengednek, javaslatunkra utazhatsz Szingapúrba" – Molnár Csaba tanár úr szavai ugyancsak váratlanul értek, majdnem kiejtettem a kezemből a mobiltelefonomat.
Először csak azt hittem, valami tréfáról van szó, bár a tanár úr nem tartozik a könnyelmű kijelentésekkel dobálózó emberek közé. Azután amikor Makovecz Éva igazgató asszony megerősítette, hogy a házigazdák az újságírójelöltek kéthetes szemináriumára engem jelöltek, akkor már elhittem az utazás hírét, amit örömmel és büszkeséggel fogadtam. Már jártam ugyan külföldön, voltam Bulgáriában, Finnországban, no és szüleim szülővárosában, Székelyudvarhelyen is sűrűn megfordultam, de azért félve, szorongva készülődtem. Tartottam a hosszú repülőúttól, no és azért is izgultam, hogy méltó leszek-e iskolánkra, névadónkra, a berlini olimpia százméteres gyorsúszóbajnokára, Csík Ferencre.

Az indulásig hátralévő időben Szingapúrral ismerkedtem, angol szövegeket olvasgattam, hogy felfrissítsem nem éppen tökéletes nyelvtudásom. Münchenig simán ment az út. A kijáratnál névtáblámat tartotta a magasba egy stewardess és átsegített az átszállás nehézségein. Hasonló fogadtatásra számítottam a szingapúri repülőtéren is, de az első csarnokban nem láttam a fogadókat. Ide-oda tébláboltam, amikor egyszer egy vörös vonalon is átléptem. Szirénázva jelzett a riasztó, a biztonsági emberek pillanatok alatt ott voltak, de megijedt tekintetemet látva jót nevettek, s visszatereltek a kijárathoz tartók közé.

Ott azután már vártak ránk, hiszen kiderült, hogy a Lufthansa óriás gépével utazó 316 utas között még hárman, egy-egy német, szlovák és ukrán fiatal is utazott hasonló céllal. Bár természetesen nem tudtunk egymásról.

A repülőtér épületéből kilépve megcsapott a fülledt, párás, kellemetlen meleg, ami végigkísért kéthetes ott-tartózkodásom alatt, hiszen csak egyszer nyíltak meg az ég csatornái, de a szemetelő eső akkor sem hűtötte le a levegőt. Lassan azért megszoktam ezt a fülledtséget, de bevallom, csak a fedett, mindenhol légkondicionálással ellátott helyeken volt számomra igazán elfogadható a klíma.

Hatalmas, fákkal övezett üdezöld parkban található épületek egyikének négy-öt ágyas szobájában helyeztek el bennünket. Tanzániai, jamaikai és szingapúri lánnyal kerültem egy szobába. Az ismerkedés után kiderült, hogy ebben a második csoportban huszonhatan vagyunk. Előttünk rendezték az elsőt, utánunk a következő, harmadik előadás-sorozatot.

A Szervező Bizottság elnöke, Ser Miang Ng, a NOB Végrehajtó Bizottsága tagja nevében kedves úriember köszöntött bennünket, aki nagyon barátságosan mondta, hogy idegenek számára nagyon nehéz nevét kiejteni, de azért ne XY-nak, hanem egyszerűen YY úrnak szólítsuk.

Nos, ez az YY  úr elmondta, a szeminárium azzal a céllal indul, hogy a világ minden részéről meghívott fiatal újságírójelöltekkel megismertessék az Ifjúsági Olimpia előkészületeit, a versenyek célkitűzéseit, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a szeminárium végeztével hazájukba visszatérve legyenek az Ifjúsági Olimpia nagykövetei, propagálói.

Így kezdődött hát a szeminárium. S most e napló segítségével is szeretnék eleget tenni a kérésnek. A MOB honlapja által adott lehetőséggel élve beszámolok élményeimről, tapasztalataimról.