Dömötör Zoltán: Ambrus bravúrja nélkül az én gólom nem ért volna semmit!

Közeledik a Tokióban, 1964. október 10-24. között megrendezett XVIII. Nyári Olimpiai Játékok félévszázados jubileuma. A japán fővárosban összegyűlnek az 50 év előtti versenyek legjobbjai egy kis emlékidézésre.

A mob.hu a rangos találkozó felvezetéseképpen a még élő magyar érmesek közül minél többet igyekszik megszólaltatni attól függetlenül, hogy az illető kiválóság elutazik-e Tokióba október 8-án a MOB küldöttségével, vagy bármily okból itthon maradni kényszerül. Most Dömötör Zoltánt, a Tokióban győztes vízilabda válogatott tagját kerestük meg.

„Amikor bárhol szóba kerül Tokió, a vízilabda-válogatott győzelme, amelynek tagjaként én is olimpiai bajnok lettem, mindig eszembe jut, milyen hosszú és kanyargós úton jutottam el odáig. Az első lépéseim, amelyeket Újpesten, az Izzó uszodában megtettem, ahol a „Doki bácsi”, dr. Técsői Henrik felfigyelt rám és átirányított Gróf Ödönhöz, aki egyébként az 1936-os olimpián, a 4x200 méteres gyorsúszó váltó tagjaként bronzérmet szerzett. Arra is emlékszem, hogy 15 éves koromban figyeltek fel rám először, két évvel később pedig már komoly versenyben voltam az 1952-es olimpiára való kiküldetésért. Természetesen a 4x200-as váltó volt a cél, amit végül elbuktam. Két évvel ezt követően, 1954-ben viszont már Európa-bajnok lehettem a gyorsváltó tagjaként.”

- Ez egy szépen induló úszó karrier volt, végül mégis sportágváltás lett belőle. Miért?

„Azért, mert Helsinki után Melbourne-be sem jutottam ki. Mivel már az ötvenes évek elejétől rendszeresen pólóztam is, így az 1956-os, nagy kivándorlási hullámot követően rengeteg hely felszabadult, ezért szinte máról holnapra bekerültem az Újpesti Dózsa felnőtt csapatába. 1957 nyarán már a válogatottban is számításba vettek. Barcelonában, a franciák ellen debütáltam, ahol két gólom mellett tizenháromszor találtam el a kapufát…”

- Ezzel a szerencsés cserével el is dőlt a kérdés: úszás vagy vízilabda. Az új kapitány, Lemhényi „Butykó” Dezső pedig továbbra is bizalmat adott Önnek.

 „Én pedig igyekeztem meghálálni a lehetőséget. Az 1958-as, budapesti Európa-bajnokságon győztes magyar válogatott tagjaként a döntőben a szovjetek elleni győztes meccsen (5-3) egymagam három gólt szereztem. Általánosságban elmondhatom, erős is voltam, az átlagnál többet és gyorsabban úsztam, ráadásul balkezes voltom csak növelte a veszélyességemet.”

- Rómában eltolták a dolgokat, hiszen olimpiai és két Európa-bajnoki címmel, évekig tartó veretlenségi sorozattal a hátuk mögött csak harmadikként végeztek.

„A nagy kisiklást 1962-ben újabb Eb-aranyérem követte, majd 1964-ben, Tokióban az olimpián is mi lettünk az elsők, miközben harmadszor – egyidejűleg végleg – elnyertük a Trófeo Itáliát. A tokiói torna egyébként koránt sem volt könnyű séta, több meccsen is nagyon megszenvedtünk, amire eljutottunk a szovjetek elleni döntőig. Boros „Apit” például Laky Károly kapitánnyal teljes egyetértésben a csapat leváltotta és az utolsó két meccsen Ambrus Miklóst védettük.”

- Ekkor született az a gól, amelyet Szepesi György annyiszor „megénekelt” a rádióban…

„Szép gól volt az az ejtés, kétségtelen. De azt sosem felejtem el hozzátenni, hogy az én gólom csak azért lett értékes, mert az ellentámadás végén a szovjetek lövését Ambrus hatalmas bravúrral hárította. Ha akkor gól születik, az én találatom is a süllyesztőbe kerül”.

- Az 1968-as, mexikóvárosi olimpián még tagja volt a bronzérmes gárdának, 1969-ben pedig végleg visszavonult. Algériában majd a Tungsramban edzősködött, hogy azután több mint két évtizedig a KSI rendkívül sikeres szakosztályát irányítsa.

 „Talán még ma is ott lennék a KSI-ben, ha nem durvulnak el az anyagi viszonyaink. Az állandó kilincselést, a túléléshez szükséges pénzek összekunyerálását meguntam, így 2001-ben nyugdíjba vonultam. Sok éven át vezettem az Olimpiai Bajnokok Klubját, csak az utóbbi 2-3 évben léptem egyre hátrébb. Azóta leginkább a Hélia jelenti számomra a kapcsolattartást korábbi társaimmal, mert a hetenként háromszori úszkálásról még nem akarok lemondani.”

- Úgy hírlik, Ön nem tud ott lenni a MOB által szervezett jubileumi kiránduláson, amelynek apropóját a tokiói olimpia félévszázados jubileuma kínálja.

 „A hír sajnos, de igaz. A családi körülményeim úgy alakultak, hogy vágyakozásom ellenére nem vehetek részt ezen az úton. Így marad a Hotel Hélia uszodája, ahol minden elmesélhető részletről értesülni fogok a kiutazó kortársaimtól.” 

(Jocha Károly)