A halhatatlanság halála – elhunyt Benedek Tibor

„Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.” – Egyszer volt a világon Benedek Tibor. Hosszantartó betegség után csütörtökön hajnalban elhunyt háromszoros olimpiai bajnokunk, tőle búcsúzunk. 

Hol volt, hol nem, 1972. július 12-én megszületett Benedek Tibor Budapesten. Igazi színészdinasztia sarja, hiszen mind nagyapja – szintén Tibor –, mind édesapja, Benedek Miklós a világot jelentő deszkákon tette le névjegyét, ám őt a sors egy másik színpadra szánta. Ötéves korában gerincproblémái miatt édesanyja íratta be úszni, és bár a vízzel hamar barátságot kötött, a sportág túlzott monotonitása miatt inkább a játékosabb vízilabda felé terelték volna, így végül édesapja kártyapartnerének, Csapó Gábornak segítségével a már akkor is műhelynek számító KSI-hez került.

Több interjúban elmesélte, hogy élete egyik meghatározó élménye volt, amikor ifjúként első bajnokságát megnyerve az olimpiai bajnok Horkai György adta át nekik az aranyérmet – tán ekkor döntötte el végleg, hogy rálép az élsport rögös útjára, és egy napon belőle is olimpiai bajnok vízilabdázó lesz.  Ennek rendelt alá mindent. Mára már legendaszámba megy, hogy zárásig maradt kölyökként a Komjádiban, ahol egymagában passzolgatott a fallal, begyakorolva azokat a később utánozhatatlan mozdulatokat, amiknek annyi éven keresztül, oly sokszor örülhettek a vízilabdarajongók és oly kevéssé az ellenfelek.

A ’90-es évek eleje nem mondhatni, hogy a magyar póló legsikeresebb korszaka volt, bár kétségtelen tény, hogy akkor is az élbolyba tartozott válogatottunk, csak valahogy az érmek nem akartak úgy jönni. Benedek 1991-ben került be a nemzeti csapatba, a rákövetkező évben pedig utazhatott a barcelonai olimpiára is, ahol a hatodik helyen zárt a kompánia. Az ezt követő olimpiász alatt klubszinten az Újpesti Dózsa színeiben többször nyert magyar bajnokságot, Magyar Kupát, LEN-, BEK- és Szuper Kupát. Igazi vezéregyéniséggé vált a medencében. A védjegyének számító csuklórögzítőt is ebben az időszakban „szerezte”, amikor egy edzésen megsérült a lövő keze. Az atlantai olimpián a válogatott a negyedik helyen végzett. A torna egyik emblematikus képe volt, amint a bronzmeccs elvesztését követően a magába roskadt balkezest Gerendás György másodedző vigasztalta: „Leszel te még olimpiai bajnok!”

Az olimpia után, ’96 decemberében az addig itthon kevéssé ismert dr. Kemény Dénest választották szövetségi kapitánynak. A Kemény-legények saga szintén egyik sokat emlegetett jelenete, amikor a frissen kinevezett kapitány, az első válogatott edzés után félre hívta Tibort, a „nemzet bombázóját” és megkérte, ne legyen többet gólkirály, de nyerjen végre „valami aranyat”.  Ahogy Csurka Gergely Győzelemre születtek című könyvében idézi Keményt: „Nem azért mondtam ezt neked, mert esetleg önző módon ellövöldöznéd a labdákat. Csupán azt szeretném elérni, hogy a kritikus helyzetekben ne mindig téged keressenek a társak, mert erre az ellenfél is simán rákészülhet, és akkor veszítünk” – a többi pedig, ahogy mondani szokták történelem. A ’97-es Eb-n nem lett gólkirály, csak aranyérmes. Egy évvel később Perth-ben tizenhat év után került újra döntőbe világbajnokságon a magyar válogatott. Bár Benedek az utolsó meccsen duplázott, az aranyéremhez ez nem volt elég, így „csak” ezüstérmes lett a válogatott. A vesztes meccs után ő vigasztalta a szintén balkezes Kiss Gergőt, hogy legközelebb majd „mi nyerünk”. Nos a legközelebb a sydney-i olimpia lett, legalábbis Tibornak.

A ’99-es olasz bajnokságot a Rómával megnyerő Benedeket a meccs után doppingvizsgálatra vitték, a levett mintában pedig tiltott szert találtak. A vízilabda azon sportágak egyike, ahol vajmi keveset ér bárki is teljesítményfokozók használatával, Benedek Tibor sem Ben Johnson babérjaira tört, csak egy rossz helyre nőtt szemölcsöt kent egy olyan kenőccsel, amit az orvos írt fel számára, aki elkövette azt a hibát, hogy nem nézett utána annak, amit felírt: egy élsportoló számára is megfelelő-e. Nem volt az, a hivatalos szervek pedig úgy gondolták, vele stautálnak példát. Egy elég méltatlan hercehurca után, a firenzei Eb-t elvették ugyan tőle, vagyis eltiltás miatt nem játszhatott, de a millenniumi olimpián már ott lehetett. Mindent elmond e legendás csapatról, hogy a kontinensviadal megnyerése után, az örömmámor közepén az ő nevét skandálták, ezzel is kiállva mellette.

Élete legnagyobb mélypontján túljutva akkor érkezett meg az olimpiára, amikor a csapatnak a legnagyobb szüksége volt rá. Az oroszok elleni 13-6-ra megnyert fináléban 4 gólt hintett csodálatos balkezével, a végén pedig a partról ugorhatott be a medencébe elérve azt az álmot, amit még kisgyermekként tűzött ki célként maga elé, amiért minden egyes nap „belehalt” a medencében, amit igazán megérdemelt Barcelona és Atlanta, valamint a Sydney-t megelőző év hullámvasútja után.

Lehetett volna ez a csúcs, de az „élet X-re játszik”, így a ’90-es évek két érem nélküli ötkarikás játéka után mondhatni a sors a 2000-es évek még két olimpiáján törlesztett. Az úgynevezett Grand Slam-et 2003-ban a barcelonai világbajnoki címmel sikerült kipipálni, egy évvel később Athénban egy végletekig kiélezett meccsen, Szerbia és Montenegró szintén nem akármilyen játékosokból álló csapatát legyőzve másodjára is felállhatott a Kemény-legények tagjaként a dobogóra. Az olimpia után szívproblémái miatt lemondta a válogatottságot, ám három a magyar igazság, 2007-ben tért vissza, egy évvel később Pekingben pedig harmadjára is olimpiai bajnok lehetett. Ezzel egy olyan illusztris társaságba került – Biros Péterrel, Kásás Tamással, Kiss Gergellyel, Molnár Tamással, Szécsi Zoltánnal egyetemben – ami előtte csak Gyarmati Dezsőnek és Kárpáti Györgynek sikerült magyar részről, ám nekik se zsinórban. E harmadik győzelmet követően nyilatkozta, hogy számára az első mindig a sydney-i arany lesz, az a legfontosabb, hiszen azzal kapott új fordulatot sportolói pályafutása, onnantól minden már csak ajándék.

Bár a válogatottságot Peking után lemondta, klubszinten tovább játszott, mellette pedig Kemény Dénes segítője lett, a londoni olimpiára már másodedzőként utazott. Az ott elért ötödik hely után a szövetségi kapitány lemondott, Benedek Tibor pedig előbb két világligameccsen gardírozta a válogatottat, majd hivatalosan is bizalmat szavazott neki a szövetség.

Tíz év után, 2013-ban ismét a katalán fővárosban gyűlt össze a világ medencéinek színe-java. A formálódó magyar válogatottal szemben a négy közé jutás volt az elvárás. Amit nem kicsit teljesítettek túl, hiszen egy nem mindennapi mérkőzésen, legyőzve Montenegró csapatát ismét világbajnoki címnek örülhettünk. Különleges csapat volt, különleges kapitánnyal. Minden játékos egyetértett abban, hogy azt a fanatizmust, tüzet és győzni akarást, ami játékosként és csapatkapitányként is jellemezte Tibort, szövetségi kapitányként is át tudta adni. Egy új korszak kezdetét indította el akkor, amelynek budapesti Eb-ezüst lett a folytatása 2014-ben. Kapitányságának második félideje kissé felemásra sikeredett, a 2016-os belgrádi kontinensviadalon megszerzett bronz nem volt elég az olimpiai kvótához. A trieszti kvalifikációs torna felért egy világversennyel, Rióban pedig úgy lett végül ötödik a válogatott, hogy rendes játékidőben egyszer sem kapott ki. A négy közé jutásról döntő Montenegró elleni meccset bűntetőpárbajjal bukta a válogatott. Ez volt Tibor hetedik olimpiája, játékosként ötször, másodedzőként és szövetségi kapitányként egyszer-egyszer vett részt a világ legnagyobb sporteseményén.

Az ötkarikás játékok után nem indult újra a kapitányi posztért, egykori egyesületnél az Újpestnél (UVSE) előbb szakmai igazgató, majd a felnőtt csapat vezetőedzője lett. Utóbbi minőségében ismét csodát téve, megmutatva azt, hogy mégis egy kiváló edző, hiszen csikócsapatával nem hogy bent maradt az OB1-ben, de a felsőházba is feljutott. Személyiségéről és hozzáállásáról mindent elmond, hogy játékosai csak Mesterként hivatkoznak rá.

És Benedek Tibor valóban az volt, MESTER, csupa nagybetűvel. Mestere volt a vízilabdának, egy olyan sportágnak volt ő korszakos ikonja, amelynek hagyományai majd' száz évre tekintenek vissza, mi több, minden negyedik magyar olimpiai bajnok vízipólós. Ebben „mi vagyunk a császárok”. Kis túlzással, ha bármelyik magyar uszodában eldobsz egy követ, jó eséllyel eltalálsz egy olimpiai bajnokot. Pár hete a honi szakma őt választotta minden idők 4. legjobb magyar pólósának, balkezesek között pedig a második, hiszen az említett listán csak Gyarmati Dezső, a másik "suta" előzi meg. Úgy lett itthon a sportág arca, hogy addig még olimpiát sem nyert. Zárkózott, magának való emberből lett egy ezer fokon égő, a győzelemért mindet megtevő, a társait, a csapatát inspiráló játékos, csapat- és szövetségi kapitány. Az ő génjeibe nem volt belekódolva a vízilabda, de hihetetlen szorgalommal és alázattal megtanulta azt, amit az egyik legnagyobbá tette őt nem csak a Kárpát-medencében, de a világon is. Hogy mi kellett a sikeréhez?

"Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszok túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos.

Gyerekkoromban tizenegyszer szúrták fel a fülemet, ugyanennyiszer tiltott el az orvos az uszodától. Magasságomat nézve ma már kicsinek számítok a csapattársaim között, súlyra viszont 15 éve elértem a 100 kilót.

Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra.

A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszok, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni. Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek.

Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban.

Ez az én tehetségem."

Négyszer választották meg az év vízilabdázójának, megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend tiszti- és középkeresztjét, illetve középkeresztjét csillaggal. Budapest díszpolgára, 2015-ben beválasztották az Úszósportok Hírességek Csarnokába. Hatszoros magyar bajnok (négyszer az UTE, kétszer a Domino-BHSE színeiben) valamint szintén féltucatszor állhatott fel az olasz nemzeti bajnokság képzeletbeli dobogójára is (kétszer a Roma, négyszer a Pro Recco kötelékében). Az olimpiák történetében Kásás Tamás után ő szerepelt a legtöbb ötkarikás mérkőzésen.

Hol volt, hol nem, a világon egyszer volt egy Benedek Tibor, aki bár most elment, de a mi szívünkben örökké él, hiszen halhatatlan.

Benedek Tibort a Magyar Olimpiai Bizottság a saját halottjának tekinti, részvétét fejezi ki, egyben osztozik a család és a vízilabdázók közösségének gyászában.

A Magyar Vízilabda Szövetség és az UVSE csütörtök este 21 órától nyilvános, gyertyás, csendes megemlékezést tart a Hajós Alfréd Sportuszoda bejárata előtt.

(MOB-összeállítás; Képek: MTI, MOB)