Lóháton Hitlerék ellen – magyar pólósok a berlini olimpián

A miniszterelnök fia, a nyíregyházi hadnagy, a mérnök, valamint Horthy parancsőrtisztje találkozik a Führerrel – akár egy vicc kezdősora is lehetne az iménti felsorolás, 1936-ban azonban 50 ezren lehettek szemtanúi az eseménynek. A berlini olimpián 4. helyet szerző lovaspóló-válogatottunk elfeledett története következik.

Az 1900-as évek elejének olimpiái programjukat tekintve is jelentősen eltértek napjaink ötkarikás versenyeitől. Ekkortájt olyan versenyszámokban is érmeket gyűjthettek a sportolók, mint a motorcsónak-verseny, a kötélhúzás, a pelota, vagy akár a lovaspóló, melyet bár még mindig a „sportok királyaként, a királyok sportjaként” szokás említeni, népszerűsége (Argentínán kívül) jelentősen csökkent.

Pedig nem volt ez mindig így. A sportág az egyik legősibb az összes közül – már időszámításunk előtt 700 évvel is játszották Közép-Ázsia lovas népei. A póló az 1800-as években brit közvetítéssel jutott el Amerikába és Európába – így hozzánk is. Az ütős sportágat 4 fős csapatok játszák úgynevezett „póló pónikon”, a cél pedig a labda kapuba juttatása. Egy mérkőzés „chukkerekből” (vagy „chuckákból”) áll – ezek az adott hosszúságú játékrészeket jelölik. Fontos megemlíteni, hogy a sportban minden játékos rendelkezik egy hendikeppel, amelyet addigi teljesítménye alapján szerez – a legnagyobb érték a tízes, melyet csak a legszűkebb elit érdemelhet ki. Ezeknek azért van jelentőségük, mert a lényegesen gyengébb csapat akár többgólos előnyből is kezdheti a meccset.

A lovaspóló az 1880-as években ért el hazánkba, de igazán népszerűvé csak a két világháború között vált. Ekkortájt a Margitszigeten játszotta meccseit a magyar válogatott – az itteni pályát sokan Európa legszebbjének tartották. 1936-ban felkészülési mérkőzésen Olaszországot és Franciaországot is legyőztük – valószínűleg ez járult hozzá ahhoz, hogy a két nemzet végül nem indított csapatatot az olimpián. ’36-ban ötödször szerepelt a póló az ötkarikás programban, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1900-ban még vegyes csapatok küzdöttek egymással, 1908-ban csak brit négyesek álltak rajthoz, de 1920-ban és 1924-ben is csupán négy, illetve öt nemzet érezte magában az erőt ahhoz, hogy válogatottat indítson.

A Nemzeti Sport így írt „a királyok sportjáról” 1936-ban: „A magyar válogatott indul Berlinben. Nem akar olimpiai bajnokságot nyerni, hiszen USA-t, Argentínát és Angliát nem lehet megverni, de a kontinentális elsőség is sokat jelent.” Valóban: a sportág nagyhatalmai, különösen Argentína és Nagy-Britannia kiemelkedtek a mezőnyből. 1920-ban a szigetország versenyzői, 1924-ben pedig a „gauchók” diadalmaskodtak, ám ennél is sokatmondóbb volt a sorsolás: a két korábbi bajnok (a szintén komoly tradíciókkal rendelkező Mexikóval egyetemben) az A csoportba került, míg Magyarország és Németország egymással küzdhetett azért, hogy a bronzéremért játszhassanak a másik ág utolsó helyezettjével.

A magyar csapat összeállítása sem volt hétköznapi.  A rangidős a 47 éves Bartalis Kálmán volt – nemcsak a magyar válogatottban, de a teljes pólótornán is. Ifjabb Bethlen István neve ismerősen csenghet a történelem iránt érdeklődőknek – ő volt a korábbi magyar miniszterelnök középső fia. Saját magát mindig is fekete báránynak tartotta – bevallása szerint ő volt „az első magyar playboy”. Egy biztos: hatfős keretünkből ő volt az egyetlen, aki nem rendelkezett katonai ranggal. Vitéz Dienes-Oehm Tivadar Nyíregyháza sportéletében komolyan letette a névjegyét: ő alapította a helyi pólóklubot, amely aztán országos bajnoki címet is szerzett. Kovács Dezső gépészmérnökként végzett, a seregben pedig századosként szolgált, csakúgy, mint Hámory Gaszton, aki 8-as hendikepjével az ország történetének legmagasabban jegyzett játékosa volt Bethlen mellett. A hatost Szentpály Imre tette teljessé, aki egyébként Horthy Miklós parancsőrtisztje volt. A magyarok csak hazai lovakon szálltak nyeregbe.

A berlini olimpia első magyar meccsére 1936. augusztus 4-én került sor a Maifield Arénában. A hét chuckeres mérkőzésen a Dienes-Oehm, Szentpály, Bartalis, Bethlen összeállításban léptünk pályára. A válogatott a 6. játékrészig végig vezette a mérkőzést (5-2-re, majd 6-3-ra is), az utolsóban azonban kiegyenlítettek a házigazdák (8-8). Mivel a hosszabbítás nem hozott gólt, a mérkőzés újrajátszását augusztus 6-ra írták ki.

A németek jobban játszottak az „odavágó” végén, így a második meccset Adolf Hitler a helyszínen tekintette meg. Az érdeklődés minden képzeletet felülmúlt: a találkozóra 50 ezren látogattak ki (összehasonlításképp: napjaink legnagyobb pólópályája, az argentin Buenos Aires Palermo Cathedral of Polo 15 ezres). Honfitársaink azonban gyorsan lerántották a földre az extázisban tomboló németeket: már az első chukkerben Szentpály duplájával és Bethlen góljával 3-0-ra vezettünk. A Bartalis Kálmánt váltó Kovács Dezső frissességet hozott a csapatba, amely végül megsemmisítő vereséget mért Németországra. A 4. chukkerben 10-1-es állásnál Adolf Hitler dühében elhagyta a stadiont, a végeredmény 16-6 lett.

A bronzmérkőzés sajnos pont ezen találkozó inverzeként alakult: a nálunk jóval tapasztaltabb és erősebb mexikói válogatott könnyed, 16-2-es győzelemmel szerezte meg a bronzérmet. A döntő is emlékezetes maradt: Argentína 11-0-val semmisítette meg Nagy-Britanniát, ezzel bizonyítva, hogy egyeduralkodóvá vált a sportágban – főlénye pedig azóta csak tovább nőtt. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy a lovaspóló soha többet nem szerepelt olimpián…

A magyar pólósport fénykora ezzel azonban nem ért véget: 1939-ben Hamburgban (még hendikepkorlátozás nélkül) a Dienes-Oehm, Szentpály, Kovács, Hámory összeállítású csapat Európa-bajnok lett. A sportág tündöklését végül elvágta a világháború. A póló a szocializmus alatt itthon gyakorlatilag megszűnt létezni, és csak a rendszerváltás után éledt újjá.

A magyar csapat tagjai katonaként nem kerülhették el a 2. világháborút: Dienes-Oehm Tivadar például 1944. október 28-án Kiskunfélegyházán halt hősi halált, Hámory Gaszton egy Duna alatti alagutat mentett meg a teljes megsemmisüléstől, Kovács Dezső pedig a vagyonmentésben vállalt szerepet, és százakat mentett meg a deportálástól. Napjainkra már egyikük sincs az élők sorában – utolsóként épp utóbbi hunyt el, 1992. július 22-én. Bár történetükre talán csak az igazi fanatikusok emlékeznek, a sportág újbóli hazai fellendülése biztosan örömükre szolgálna.

[MOB; Források: Telegraph, Nemzetközi Lovaspóló Szövetség, Dr. Ivanics György: Polo történelem (Professio, 2018), Dr. Ivanics György: Magyar póló 1917-1945 (Professio, 2017.), Magyarok az olimpiai játékokon 1896-2016 (MOB, 2017.), Győr Béla – Klész László: Katonaolimpikonok (Zrínyi, 2012.); Fotó: lovasok.hu]