Olimpiát nyerni művészet

Tudtad, hogy Pierre de Coubertin báró, a modern kori olimpiai mozgalom szülőatyja maga is nyert aranyérmet a játékokon? Mit szólnál, ha azt mondanánk, hogy Hajós Alfréd nem csupán sportolóként állhatott fel az ötkarikás dobogóra? El tudsz képzelni egy olyan olimpiai teljesítményt, amelyet közel négyszázezren láttak a helyszínen? A művészeti olimpiákról mesélünk.

A címben szereplő mondat igaz, méghozzá nem csupán képletesen. A játékok történetében ugyanis volt mintegy négy évtized, amikor nem csak a sportpályán elért sikereket díjazták. Költészetben, zenében, építészetben, szobrászatban és festészetben is érem járt a legjobbaknak.

És, hogy kinek a fejéből pattant ki ez a kiváló ötlet?! Hát persze, hogy Pierre de Coubertinéből. A francia báró szentül hitte, hogy a kultúrának, a művészeteknek az ötkarikás játékokon a helyük. Eleinte az elgondolás nem aratott osztatlan sikert, így Athénban, St. Louisban és Párizsban még nem vetélkedtek egymással a sport szellemében komponált melódiák vagy éppen a féltő gondoskodással kifaragott bronzszobrok. Az 1912-es olimpiától kezdve aztán változott a helyzet, így lett olimpiai bajnok maga a báró is, lett háromszoros olimpiai érmes Hajós Alfréd és láttak ötkarikás „versenyt” mintegy négyszázezren.

Idézzünk most fel néhányat a művészeti játékok legérdekesebb momentumai közül.

Amikor a zsűri az 1912-es stockholmi játékokra beérkező költészeti pályaművek közül az Óda a sporthoz című vers szerzőinek ítélte oda az aranyérmet, akkor még senki nem sejtette, hogy a bírák döntésükkel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság francia alapítóját, Coubertin bárót jutalmazták meg. Történt ugyanis, hogy a báró álnéven, a Georges Hohrod, M. Eschbach szerzőpáros nevében adta le versenyművét, amivel végül nyert.

Ugorjunk most 1924-re. 28 esztendő telt el az ötkarikás játékok első magyar győztesének két olimpiai éremszerzése között. Na nem arról van persze szó, hogy ilyen hosszúra nyúlt az 1896-os verseny, ahol Hajós Alfréd 100 és 1200 méteres gyorsúszásban is a csúcsra ért, hanem arról, hogy miután sportolóként nyert, három évtizeddel később építészetben, a stadionok kategóriájában is a legjobbak között végzett. Lauber Dezsővel közösen készített terve a budapesti Stadionról ezüstérmet érdemelt ki. Nincs új a nap alatt, ha azt mondjuk, Hajós Alfréd az első  –  és valószínűleg utolsó – magyar, aki művészeti és sport kategóriában is érmet szerzett az olimpiákon.

Mindenképp kiemelést érdemel Mező Ferenc, aki az 1928-as amszterdami játékokon irodalmi (epika) kategóriában nyert aranyérmet. Kiváló sportdiplomatánk, sporttörténészünk pályája során tagja volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, oktatott a Testnevelési Főiskolán, és alelnöke volt a Magyar Olimpiai Bizottságnak, számos szakkönyv szerzője. 

Bár a sport mellett a művészeti kategóriák versenyei mindig másodhegedűs szerepben maradtak, 1932-ben mégis nagy népszerűségnek örvendett a pályázók alkotásait bemutató kiállítás. A Los Angeles-i Történelmi, Tudományos és Művészeti Múzeumban tartott szemlére 400 000 ezer ember volt kíváncsi. Ebben az esztendőben néhány ismert művész is részt vett az olimpián, így nyert ezüstérmet John Russel Pope, a Jefferson Emlékmű építésze, de rajta kívül szerepelt még a megmérettetésen az ír szerző Oliver St. John Gogarty vagy éppen az olasz szobrász Rembrandt Bugatti. Alighanem az 1932-es játékok jelentették a művészeti olimpiák csúcsát.

Ezt követően a kategória szépen lassan az érdektelenség áldozata lett. Miután a második világégés miatt két olimpiát nem rendeztek meg, 1948-ban még versenyeztek egymással a költők és a szobrászok, de 1952-től a művészeti versenyek nem tartoztak többé az olimpiához.

Az ötkarikás művészeti „viadalokon” 1912 és 1952 között 151 érmet osztottak ki, ezeket hivatalosan nem számítják be az országok összesített ötkarikás éremtáblázatába.

Akkoriban a szó legszorosabban vett értelmében volt művészet olimpát nyerni.

(MOB-összeállítás; képek: olympic.org, Magyar Testnevelési és Sport Múzeum)