A kézilabda csillagai

Andrej Lavrov

A legjobb női kézilabdázóhoz, Turcsinához hasonlóan ő is negyvenkét évesen, egy sikerrel megvívott olimpiai bronzmérkőzésen vonult vissza a válogatottól, és neki is voltak addigra már olimpiai aranyérmei, de nem kettő, hanem három.

A világ egyetlen sportolójaként mindhármat más ország színeiben nyerte, pedig ő mindvégig hűséges volt a hazájához.

1988-ban a Korea elleni szöuli aranymeccsen a Szovjetunió kapuját védte, 1992-ben a svédek elleni fináléban a Független Államok Közösségének hálóőre volt. Az 1996-os játékokon már Oroszország színeiben vett részt, öt olimpiája közül viszont ez volt az egyetlen, amelyről érem nélkül tért haza. Így 2000-ig kellett várnia harmadik aranyára.

Sydneyről azért érdemes több szót ejteni, mert Lavrovék ekkor játszottak utoljára döntőt nagy-nagy ellenlábasukkal, Svédországgal. A kapus neve az évek során éppúgy összeforrt a szemközt harcoló Magnus Wislanderével, mint saját csapattársaiéval, Tucskinéval, Kugyinovéval.

A kilencvenes években alig találunk olyan világversenyt, amelynek döntőjét nem e két társulat vívta meg egymással – váltakozó sikerrel.

És Lavrov meg Wislander mindig ott voltak. A kilencvenes vb-döntőn, amelyen a svédek győztek, a kilencvenkettes olimpián, amelyen az oroszok, a kilencvennégyes Eb döntőjében, amely megint orosz siker született, a kilencvenhetes vb végjátékában, ahol újfent Lavrov csapata ünnepelt. Aztán a 99-es vb fináléjában, amelyet Svédország nyert, a 2000-es Eb döntőjében, amelyen újfent a skandinávoké lett a dicsőség. És végül az évezred utolsó olimpiájának utolsó meccsén, ahol Oroszország győzött.

Míg Lavrov ezen a találkozón háromszoros olimpiai bajnokká, Wislander háromszoros ezüstérmessé vált, utóbbi elsőként gratulált előbbinek, miután a góljával beállította a 28-26-os végeredményt.

Négy év múlva az athéni bronzmeccset is huszonnyolc-huszonhatra nyerték az oroszok, ekkor viszont Magyarország ellenében. Szembesülhettünk vele, hogy Lavrov azok a kapusok közé tartozik, akik ha megalázó gólt kapnak, sokkal jobban kezdenek védeni. Gál Gyula egy ziccernél saját specialitását vette elő, a háta mögül talált be veterán ellenfele kapujába, de Lavrov ezután vette elő félelmetes formáját.

Mindenkinél jobban kiérdemelte, hogy egy alkalommal (még 2000-ben) a hatalmas orosz olimpiai küldöttség zászlóvivője legyen, s hogy hosszú éveken át csapatkapitányként vonulhasson fel a pályára.

Zinajda Turcsina

Ötszáz tíz válogatottság: ez még egy közepes képességű csapatban is rendkívüli bravúr lett volna, nemhogy a Szovjetunió színeiben. Pedig akkoriban, amikor még Turcsina űzte a kézilabdát, még nem rendeztek a sportágban Európa-bajnokságot, világbajnokságot csak négyévente, és az olimpia műsorán 1976-ig nem szerepelt a női változat.

Zinajda Turcsina abban az évben töltötte be a harmincadik életévét, ezután lett kétszeres olimpiai bajnok, olimpiai bronzérmes, utóbbit tizenkét évvel az első aranya után, a szöuli játékokon szerezte.

Nemcsak az felfoghatatlan, amit elért, hanem az is, ami benne maradt. Mi mindent nyerhetett volna, ha Tokióban, Mexikóban és Münchenben is tartottak volna női kézilabdatornát, és Los Angelesben képviselte volna magát a szocialista blokk.

Tizenkét évesen lett e játék rabja, tizenhat éves korára pedig a Szpartak Kijev játékosa. Még tinédzser korában férjhez ment az edzőhöz, Igor Turcsinhoz, haragudtak is rájuk a csapattársak, nekik is tetszett a mester. Az átmeneti feszültségeket a közös célok oldották fel. Turcsin és Turcsina – utóbbi a védekezés és a lerohanás specialistájaként – tizenegyszer vezették együtt BEK-győzelemre a Kijevet. A sikerek egyike titka talán, hogy a férj legszigorúbban a feleségével bánt a pályán.

A válogatottal még hangzatosabb nemzetközi diadalok vártak rájuk, az említett olimpiai érmek mellett a hetvenes években két vb-ezüstöt, a nyolcvanas években két vb-aranyat hoztak össze.

Az egyiket 1982-ben a néhai Budapest Sportcsarnokban, ahol a magyar nagyközönség közelebbről ismerte meg a kézilabdáért élő-haló házaspárt.

Igor Turcsinnak a kispad volt az élete, ott is lelte halálát egy 1994-es nemzetközi kupameccsen. Minden idők edzője volt, posztját a felsége örökölte, majd az ukrán válogatott szövetségi kapitánya is ő lett.

Szakvezetőként nem jutott fel a csúcsra, ám Zinajda Turcsina a World Handball Magazine szavazása alapján a XX. század legnagyszerűbb játékosa.