Kaló Sándor nagy élménye a müncheni olimpiai részvétel

A férfi kézilabdázás 1936 után 1972-ben került ismét a nyári olimpiák műsorába. A magyar válogatott mindkétszer ott lehetett az ötkarikás játékokon. Münchenben végül csak a 8. hely jutott a mieinknek. A 73. születésnapját március 16-án ünneplő, sikeres játékos majd edző, Kaló Sándor érthetően visszafogottan emlékezett a bajor fővárosban történtekre.

– Szerencsére az első napokban még az olimpiai faluba is be tudtuk vinni a bátyámat. Azután jött a palesztin orvtámadás, ami ugyan mindenkit egyformán zavart, de a mi szerényebb eredményünkben is benne volt ez a mindenkit felkavaró esemény, az biztos – kezdte a ma Herceghalmon élő, egykori kiváló átlövő. – Albrecht Miklós kapitány idősebbek és fiatalok szerencsés összetételű csapatát nevezte, s a kezdés is jól sikerült, hiszen két meccset is megnyertünk indulásként. Azután fordult a kocka. Sorozatban kisarányú vereségeket szenvedtünk el, s végül még a 7. helyért vívott összecsapáson is alulmaradtunk 19–18-ra a svédekkel szemben. Ez életem egyik nagy csalódása, hiszen az a gárda akkor sokkal többre is képes lehetett volna.

– Hogyan jutott el a válogatottba, majd az olimpiára?
– Tény, hogy rövid idő alatt kerültem az élvonalba, hiszen egy közepes nagyságú településről, a Balmazújvárosi járásban fekvő Egyekről 1958-ban elkerülve lettem vájártanuló Tatabányán. Igaz, már az általánosban is jó alapokat kaptam az utolsó három évben Kiss Ferenc testnevelőmtől, akit igazi jótevőmként tartok számon. Tatabányán mire befejeztem a vájárképzőt, 1961-ben bekerültem a felnőtt csapat keretébe. Egyidejűleg beiratkoztam a Bányászati Aknászképző Technikumba is. Még NB II-es játékos voltam, amikor Albrecht kapitány Győrben a szovjetek ellen játéklehetőséget adott nekem, amit két góllal is sikerült meghálálnom. Olyan kiemelkedő játékosok közé kerülhettem, mint az ózdi Marosi István, a tatabányai Simó Lajos, vagy a két honvédos klasszis, Adorján János és Kovács László. Ez az első válogatottság nagy lendületet adott a további pályafutásomnak is, mivel láttam, hogy az elvégzett munka gyümölcsözik. Számomra minden meccs óriási élmény volt a nemzeti együttesben még akkor is, ha az eredményeink jóval elmaradtak ahhoz képest, amit elérhettünk volna!

– Még többet dolgozott, ez is benne volt a tatabányai bajnoki címekben?
– A bányászcsapat háromszor lett magyar bajnok, ebből én kettőben vagyok részes. A pályán Simó Lajossal volt a legjobb a kapcsolatom; a végén már szó nélkül is értettük egymást. Úgy gondolom, s mindmáig hiszek abban, hogy a kemény munka a sikerek alapfeltétele. Bárhol is voltam edző, ehhez az alapelvemhez mindig igyekeztem maximálisan ragaszkodni. Egyébként még javában játszottam, amikor már tudatosan készültem az edzői pályára. Előbb az ifikkel foglalkozhattam, akikből Marosi László és Sibalin Jakab beépítésével országos bajnokságot is nyertünk. Később a felnőtteknél Simó Lajost kellett helyettesítenem, majd amint abbahagytam, azonnal átvettem a felnőtt együttest. Kemény időszak volt ez, több, korábbi játékostársam is megsértődött.

– Több részletben dolgozott Veszprémben is.
– 1983 és 1990 között ingáztam Tatabánya és Veszprém között. Veszprémben egyszer három évet, egy-egy alkalommal pedig hat, majd három hónapot töltöttem el. Onnan az NB I/B-ben akkor 4. helyezett Várpalotához kerültem, ahol sokkal nyugodtabb körülmények között dolgozhattam. Ottani játékosomnál, Bakacs Ferencnél jobb partnert nem kívánhat magának edző. Ez a fiú egyébként túl szerény volt és kicsit többet ivott a kelleténél, de a játékhoz óriási esze volt. Mindig tudta, mire gondolok…

– Pályafutása során voltak példaképei is?
– Kovács László játékosként és szakvezetőként is imponált nekem. mellette Albrecht Miklóst szövetségi kapitányként, Simó Lajost pedig csapattársként tartottam különösen nagyra.

– A kilencvenes években dolgozott Szolnokon, volt az ifjúsági, a junior, majd a felnőtt válogatottnak is a kapitánya. Tatabányára is visszahívták, de nem tudta benntartani a csapatot az élvonalban.
– 1996-ban hivatalosan nyugdíjba mentem, de utána még edzősködtem éveken át az NB I/B-s Ajkán, majd Várpalotán is. Még ma is hiányzik a kézilabda, de 73 évesen már nem akarok minden áron kispadra ülni. Megvallom, el vagyok keseredve a hazai történések láttán, hiszen külföldiek seregei árasztották el a magyar klubokat, miközben a felnövekvő fiatalok bizonyítási lehetőségei a nullához közelítenek. A délszláv államok – Szerbia, Horvátország, Szlovénia – utánpótlásának képzését kellene alaposan tanulmányoznunk és követnünk, hiszen ott évente tucatszám kerülnek olyanok felszínre, akik a nagy nyugati klubokban is helyet követelnek maguknak.

– Mit jelent ma a sport Kaló Sándornak?
– Természetesen sok élményt is a tévéközvetítések jóvoltából. A már 36 éves extraklasszis teniszező, Roger Federer ismételt megújulását csodálom. Az az alázat, ahogy teszi a dolgát, s  ahogy még mindig élvezi a játékot, az egyedülálló. Persze a kézilabda továbbra is az első nálam. A veszprémiek zágrábi meccsét is figyeltem. Alilovic nagyszerű, a mezőnyjátékosok a második félidőben kicsit „rápihentek”, miként a fölösleges, illetve rossz ütemű cserék sem tettek jót. Azért úgy gondolom, ha nem könnyen is, de a visszavágón is veszprémi siker születik majd.

(jochapress.hu)