Kammerer Zoltán letette a lapátot

Háromszoros olimpiai és háromszoros világbajnok kajakosunk, Kammerer Zoltán úgy döntött: befejezi aktív versenyzői pályafutását. Döntését győri klubjának évzáró gáláján jelentette – kérdésünkre meg is indokolta. S hogy miben rejlett a sikere titka? A maximalizmusában, és abban, hogy sohasem a körülményekben vagy az edzőben kereste a hibát, hanem mindig saját magában.

Milyen volt ma reggel felébredni a nagy döntés után?

Igazából ugyanolyan, mint tegnap – válaszolta Kammerer Zoltán. – Akár jó, akár valami rossz ért, mindig azt mondtam, hogy „holnap is fel fog kelni a nap, van két kezem, két lábam, megyünk tovább!”. Tegnap azzal viccelődtem az évzáró gálán, hogy kíváncsi vagyok, ma, hogy fog felkelni a nap, de eddig semmi különös. Kicsit olyan, mint amikor egy igazán jó szilveszteri buli után felébredsz és érzel egy kis ürességet. Ugyanolyan minden, mégis más.

Mondjuk nem kell edzésre menni…

Én azt sem éreztem sohasem kötelességnek, nem volt rajtam nyomás ezzel kapcsolatban. Sokszor hallottam a már visszavonultaktól, hogy majd nagy megkönnyebbülést fogok érezni, de ez sem vált valóra. Valószínűleg azért, mert nekem eddig sem volt teher az életem. Továbbra is lejárok majd edzeni, de csak napi egyet, és ha valamiért kimarad, nem érzek majd lelkifurdalást.

Párizs nem jelentett motivációt?

Az az igazság, hogy a párizsi olimpia már nem lebegett a szemem előtt. A tokiói még igen, és talán, ha nincs a halasztás és a pandémia, akkor sikerült is volna kijutnom. De az idei szezont már nem éreztem annyira erősnek, és negyvennégy évesen be kell látni, hogy már nem tudom úgy felvenni a versenyt a tizennyolc-huszonhárom éves titánokkal. No és azt is, hogy ennél többet, mint amit eddig beletettem, ennél több lemondást már nem tudtam volna vállalni. De ez így van rendjén, nagyon szomorú lenne, ha én még mindig ott akarnék „királykodni”. Persze a közeg, a miliő azért nagyon fog hiányozni.

Miért most?

Három éve kérdezgetik folyamatosan, hogy mikor vonulok vissza. Tavaly elhatároztam, az idei lesz az utolsó szezon, amit még teljes egészében a kajakozásnak szentelek. Nyár végén a győri klubom elnökével, Weisz Robival beszélgettünk, és felajánlotta, hogy a szokásos év végi szezonzáró gálán jelentsem be a döntésemet. Erre az eseményre mindig eljön két-háromszáz gyerek, szülők, hozzátartozók, szakemberek, politikusok, egy szóval tényleg mindenki. Így éppen kapóra jött, és valljuk be, talán nem is lett volna rá jobb alkalom, hiszen mégis év vége van, a számvetés, a lezárás időszaka.

Jó alkalom egy kis nosztalgiára. Ha visszanézel, melyik volt pályafutásod legszebb pillanata?

Most mondhatnám, hogy az, amikor megnyertük az olimpiai aranyakat, de ez így nem lenne teljesen igaz. Az egész egy annyira álomszerű, gyönyörűszép történet volt, hogy minden egyes pillanatát élveztem. A rosszakat is, a jókat is. De talán, ha egyet kellene választani, ami nem csak szép, de meghatározó is volt, akkor az 1987. október 13. Aznap mentem le először edzésre, sütött a nap, nyárias, meleg délután volt, először ültem be a kajakba és persze egyből be is borultam. Ugyanilyen meghatározó élmény volt, hogy édesapám 44. születésnapján nyertem meg az első olimpiai aranyérmemet. De ha most adnának egy időgépet, amivel csak egy időpontra lehet visszaugrani, akkor az mindenképpen az előbbi lenne, azt élném át újra.

Milyen típusú sportoló voltál?

Szorgalmas, alázatos és kishitű.

Kishitű???

Igen, mert mindig kételkedtem abban, hogy az a munka, amit elvégzek, biztosan elég lesz-e. Folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy jó leszek-e? Ha valaki volt mellettem, akkor, ha csak eggyel is, de biztosan többet mentem, mint ő, gondolva, ha ugyanannyi munkát végzek, akkor nem leszek képes megelőzni. Mindig nagy volt bennem a versenyszellem. Emellett pedig régi vágású sportoló voltam, aki akkor érezte jól magát, ha „meghalt” az edzés végére. Ha hétfő este már hulla fáradt voltam, az volt a jó, mert akkor tudtam, hogy tényleg mindent megtettem. Ellenkező esetben elkezdtem azon gondolkodni, mit csinálhattam rosszul, esetleg hol csaltam le valamiből. Talán a maximalizmus a legjobb szó erre. Sohasem a körülményekben, vagy az edzőben kerestem a hibát, ha vesztettem, mindig saját magamban.

Az élet más területein is jellemző rád ez a fajta versenyszellem és maximalizmus?

Igazán a sportban mutatkozott meg, de persze az élet más területeire is kihatott és kihat. Rend- és tisztaságmániás vagyok, ha például nincs minden elpakolva, nem tudok lefeküdni aludni, bár szerintem ezt is inkább a sport hozta magával. Érdekes, de a civil életben néha szoktam kicsit késni, maximum nyolc-tíz percet, viszont harmincöt év alatt sem edzést, sem versenyt nem késtem le soha.

Ha a statisztikát nézzük, minden idők legjobb férfi kajakosa vagy itthon. Te miként látod a pályafutásodat?

Nyilván nincsenek véletlenek, harmincöt évet a semmiből nem lehet így végigcsinálni, de úgy érzem, szerencsés csillagzat alatt születtem. Gödön nőttem fel, ott két dolgot lehetett csinálni, focizni és kajakozni. Kezdetben fociztam, aztán jött a kajakozás. A szüleimmel is szerencsém van, a generáció- és edzőváltások is mindig jókor jöttek, szóval összességében elmondhatom, hogy mindig jó hullámon ültem és ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak!

Melyik volt pályafutásod legnehezebb időszaka?

Érdekes, hogy ilyesmire nem emlékszem, de ha mégis, az is jó hatással volt rám. 2008-ban Kucsera Gáborral toronymagas esélyesként utaztunk el az olimpiára, akkor gondoltam rá először, hogy a játékok után befejezem, ha nyerünk. Harmincéves voltam akkor, ami nálunk lélektani határ. Aztán lett belőle egy negyedik és egy ötödik hely. Utána átfordult bennem minden és talán még jobban kapaszkodtam a sportágba, mint korábban. Emlékszem, két-három hónap pihenőt kaptunk eredetileg, de én már három hét múlva edzésen voltam, akkora lökést és erőt adott a kudarc. A vereség mindig pontot tesz egy történet végére, ami után lehet tovább menni, miközben a siker rengeteg kérdőjelet szül.

Volt valaha példaképed?

Az elején igen. Ugye, 1987-ben kezdtem el kajakozni, egy évvel később volt a szöuli olimpia, ami nagy hatással volt rám. Az időeltolódás miatt éjszaka zajlottak a versenyek, anyukám mindig felvette őket VHS-re, amit a nővéremmel együtt néztünk meg másnap reggel. Gyulay Zsolt akkor nyert K1 500 méteren, számtalanszor néztem meg egymás után a felvételt. Lenyűgözőnek találtam a versenyét – ő volt a gyerekkori hősöm.

Mi motivált ilyen hosszú ideig?

Huszonkét éves voltam, amikor olimpiai bajnok lettem, addig csak szerettem és csináltam, de nyilván hajszoltam az eredményeket is, ki akartam hozni magamból a maximumot. Utána pedig már az hajtott, hogy újra át akartam élni az érzést. De soha nem kellett magamat különösebben motiválni, hiszen szerettem azt, amit csináltam.

Hogyan tovább?

Egyelőre nem szeretnék edző, vagy sportvezető lenni, de szeretnék a sportágban maradni, hogy miként, az még a jövő zenéje. Szeretnék több időt tölteni a szeretteimmel, a barátaimmal, és olyan dolgokkal is foglalkozni, kipróbálni, amikről eddig le kellett mondanom.

Például?

Talán közhely, de jó lenne igazán megélni az ünnepeket, amibe 23-án belefér egy koccintás, vagy az, hogy huszonötödikén sokáig fent maradjak, mert másnap nem kell edzésre menni… Vagy jó lenne nyáron, a Balatonon egy sörrel és egy jó nagy lángossal kiülni a partra és megélni a pillanatot. Talán ez mostantól meg is valósulhat…

(Képek: MTI)