Két győzelem a londoni szereplés ára

Versenyzőtársa és barátja,a tragikus hirtelenséggel elhunyt Kolonics György elvesztése után Kiss Tamással új párt alkotva lett Kozmann György kenuzó bronzérmes a pekingi olimpián,ami valóságos sportági csodának számított, ugyanis kettőjük közös felkészülése és összehangolódása alig több, mint három hétig tartott.

Az átélt lelki traumával és az emberfelettinek nevezhető erőfeszítésekkel is magyarázható, hogy az akkor 30 esztendős Kozmann az olimpia után felhagyott a gyorsasági versenyzéssel, vagy – mint az két évvel később kiderült – inkább szabadságra ment.

„Egyre nehezebben bírtam a versenyszerű kenuzás és a sportágam sajátos klímája nélkül, hiányoztak a kihívások, azok a feladatok és próbatételek, amelyek az évek során a mindennapjaim jelentős részét kitöltötték. Egy szép napon aztán bevallottam magamnak, nem sokkal később pedig Ludasi Róbertnek, a mesteremnek is, hogy ebből bizony visszatérés lesz, amit csak úgy tudok elképzelni, mint egykor, szóval a legmagasabb hőfokra hevülve” – így emlékezik a visszatérését megelőző hónapok eseményeire Kozmann György, aki a magyar kenuzás legnagyobbjai közé tartozó Kolonics György társaságban 2003 és 2008 között egyetlen hazai rendezésű nagy versenyen nem talált legyőzőre az 500 és az 1000 méteres páros számokban.

Az idén 34 éves sportember a T-Mobile Sporthír Szolgálatnak nyilatkozva arról is említést tett, hogy az újrakezdést egy ideig pekingi bronzérmes csapattársával, Kiss Tamással ismét „összetérdelve” tervezte.

„Igen, ez így volt és nem csak azért, mert ez tűnt a kézenfekvő megoldásnak. Jól indult a kettőnk dolga, ment a hajó és jól is teljesítettünk, de aztán rá kellett jönnünk, hogy nem tudunk igazán ütőképes kettőst alkotni, Tamásnak és nekem is más társat kell választanom. Tavaly, a szegedi olimpiai kvalifikációs világbajnokság előtt egyeztünk meg Korisánszky Péterrel abban, hogy együtt vívjuk meg a csatánkat a válogatottságért és a nagy tervünk be is teljesedett – folytatja a mai is népszerű és a közéletben gyakran szereplő kenuzó, aki nem csak Pekingben, hanem Athénben is olimpiai bronzérmes lett, a görögországi nyári játékokon még „Koló” párjaként. –
Nehéz napokat éltem meg, de lépten- nyomon azt éreztem, hogy egyre jobb vagyok és a kőkemény alapozó munka nem volt hiába. Az edzéseken olyan időket mentem, mint jóval fiatalabban, még 2005 és 2007 között, ami pedig a VB előtti országos bajnokságon történt, az számomra is kellemes meglepetést okozott. Megnyertem az egyesben az 500 méteres döntőt, és ráadásul – talán nem a véletlen műve volt – éppen ugyanazon a napon, július 15-én, amikor 2008-ban az én társam eltávozott közülünk. Ráadásul alig egy órával később, a párosban is aranyérmesek lettünk Péterrel és ezzel az olimpiai kvalifikációs világbajnokság résztvevői. Eddig tehát minden úgy ment, mint a karikacsapás, de a következő magasságot már nem tudtuk átvinni.

A VB-n csak kilencedikek lettünk, ennél mindenki többet várt tőlünk. Férfiasan el kell ismernem, hogy képtelen voltam másodszor is tűzbe hozni magamat és úgy rendet teremteni a fejemben, ahogy arra egy világbajnokságon mindig is szükség van. Csak megerősíteni tudom azt az állítást, hogy ha az agy és a gondolkodás nem úgy működik, ahogy kell, akkor a szív, a légzés és az izmok sem tudnak „ötödik sebességre „ kapcsolni.”

Kozmann nem adta fel, mert mindig is úgy gondolkodott, hogy ha valamibe belekezd, azt végig is csinálja, teljes odaadással és erőbedobással. Nála a nagy tervek soha nem laposodhatnak el kósza ötletté, és ez most is így van, amikor már csak alig egy hét van hátra a kenu párosok május 5-i szegedi válogató versenyéig.

„ A feladat világos: egymás után kétszer kell győzni, előbb a magyar vetélytársakat megelőzve, aztán Poznanban az olimpiai pótkvalifikációs nemzetközi versenyen. Két győzelem kell a boldoguláshoz, mert csak a szegedi nyertes utazhat Lengyelországba, ott pedig a párosoknál csak egyetlen egy olimpiát „érő” hely kiadó. Négy éve mindenki csodáról beszélt, és ezt a jelzőt most semmiképpen sem használnám. Azt akarom mondani, hogy most London előtt már csak alig három hónappal nem a csodában kell bízni, hanem önmagukban, az elvégzett munkában és abban, hogy végig minden jól fogunk csinálni. Ésszel és erővel, taktikával és szívvel. Ezt a felfogást igyekszem elültetni új párom,a nálam tíz évvel fiatalabb Varga Dávid fejében, akivel csak a második felkészülési tábor közepén álltunk össze és kötöttünk szövetséget, elhatározva, hogy bármi is történjék, nekünk el kell jutunk a londoni olimpiára. Nem nagyon tetszett nekem, hogy ez bizony csak nagyon későn történhetett meg, de ezen is túltettem magamat.

Azt szeretnénk, ha a jövő hétvégi szegedi válogatón és aztán a poznani kvalifikációs versenyen is meggyőző főlénnyel nyernénk, és nem csupán egy-két centivel, hogy aztán senki se mondhassa, hogy mázlisták voltunk. Ha Pekingre gondolok és az ott látott mezőnyt megpróbálom összehasonlítani az ideivel, azt kell mondanom, hogy a mostani jóval „sűrűbb”. A három éremért legalább hét nemzet hajója versenghet, jók az oroszok, a fehéroroszok, a litvánok, a németek, a kubaiak és a lengyelek, de lehet, hogy a felsorolás ezzel még nem is teljes. Nagy meccs lesz a londoni. Nem szeretnénk kimaradni belőle…”

(T-Mobile Sporthír Szolgálat, Szalay Péter)