Az atlétika csillagai

Carl Lewis

Az atléták egy része úgy tartja számon: az amúgy univerzális sportember Carl Lewis volt az utolsó a 100 méter olimpiai bajnokai között, aki tisztán versenyzett – és nem tiltott teljesítményfokozókkal jutott fel a trónra. Mások csak legyintenek: marhaság, ugyanolyan volt, mint a többi nagy sprinter, a szöuli olimpia előtt például háromszor került doppingbotrányba.

Egy biztos: ha a kilencszeres olimpiai bajnok atléta százas eredményeinek fejlődését (és későbbi visszafejlődését) nézzük, azt mondhatjuk, pályafutása éppen úgy alakult, mint egy klasszikus sprinteré. Egy verseny kivételével.

Huszonöt éves kora körül került el élete legjobb formájába, harminc éves kora után pedig elkezdett hanyatlani a teljesítménye.

1984-ben, huszonhárom évesen 9,99-cel nyer Los Angelesben, 1988-ban, huszonhét évesen 9,92-vel Szöulban. (Ben Johnsont most hagyjuk.) Harminc évesen, a tokiói vb döntőjében még hat századot le tud faragni egyéni legjobbjából, és 9,86-os világcsúccsal világbajnok – lenyűgöző, már-már túl jó eredmény ebben a korban. Aztán csak rosszabb évek jöttek, ahogy az rendben is van. Lewis soha többé nem futott 10 másodpercen belül.

Néhány szó arról, amiért ő az atlétika királya, de lehet hogy nem is csak az atlétikáé. Egy olimpián négy arany 1984-ben, éppen úgy, mint Jesse Owens 1936-ban (100, 200, távol, 4x100). Négy egymást követő olimpián arany ugyanabban a számban, vagyis távolugrásban, úgy, ahogy Al Oerternek sikerült valaha diszkoszvetésben.

Már csak egyetlen olimpiai győzelméről nem beszéltünk, amelynek Barcelonában a 4x100 váltó tagjaként volt részese. Ha a megfelelő időben, a megfelelő helyen megkapta a botot, bárkit bárhonnan utolért a célegyenesben, már ha nem elsőként kapta a váltóbotot. Állórajtból nehezen gyorsult fel, legalábbis a felpumpált Ben Johnsonhoz képest, de ha egyszer belelendült… Hatalmasakat lépett, csodaszép stílusban. Laza izomzata, úgy tűnt, nem a teljesítményfokozóktól, hanem az egészségtől akar kicsattanni.

Ray Ewry

Az atlétika legnagyobb alakjai közül alighanem Ray Ewry a legkevésbé ismert: versenyszámaival együtt ő maga is a feledés homályába merült. Pedig nyolc egyéni aranyérmével akár minden idők legkiválóbb sportolójaként is számon tarthatnánk – ebből a szempontból ő az olimpiatörténet legeredményesebb versenyzője.

De hát a versenyszámai: helyből magasugrás, helyből távolugrás, helyből hármasugrás még az I. világháború előtt kikerültek a játékok programjáról, a helyből hátraugrás pedig, amelyben – a helyből magashoz hasonlóan – szintén világrekorder volt 287 centivel, soha be sem került.

Ewry élettörténete reményt ad azoknak, akiket el nem múló betegség kínoz, de az amerikai atléta példakép mindannyiunk számára. Egy gyermekorri bénulás folytán tizenöt évig volt mozgásképtelen (más források szerint tizenkilenc évig), ötéves korától huszonéves koráig. Akkor találkozott egy orvossal, akinek a tanácsára valamennyi izmát megdolgoztatta speciális gyakorlatokkal, s miután újra megtanult járni, a New York Athletic Club tagja lett. 1900-ban, huszonhét évesen elindult a párizsi olimpián, a helyből magasugrást 165,5, a helyből távolt 321, a helyből hármast pedig 1058 centivel nyerte meg.

Négy évvel később St. Louis-ban mindhárom olimpiai bajnoki címét megvédte, újabb négy év múlva, Londonban már csak kettőt tudott, mert helyből hármas ugró versenyt nem tartottak.

Másik két versenyszáma utoljára 1912-ben volt programon, de ő akkor már nem volt a pályán, így olimpián soha senki nem tudta legyőzni. Önmagát is legyőzte, és a kórt, amely csaknem két évtizedig fogva tartotta a testét.

Paavo Nurmi

Finnország talán leghíresebb embere minden idők legjobb hosszútávfutója. Vagy inkább futója. Az 1500 méter és a 10 ezer méter ma már két egészen különböző kategóriába tartozik, a 3000 akadályról nem is beszélve, ám az 1920-as években Nurmi mégis mindhárom számban olimpiai érmet nyert, előbbi kettőn aranyat.

És még van olimpiai aranya 5000-ről, mezei futásról, csapatversenyről, összesen kilenc, ebből hatot egyéniben szerzett.

Tényleg csak az óra volt az ellenfele a legtöbb versenyén: stopperét a jobb kezében szorongatta, és időnként lepillantott rá, a részidők érdekelték, az ellenfelek kevésbé.

Rengeteget tanulhatott első olimpiai versenyéből, egy fájó vereségből. Antwerpenben bekezdett 5 ezren, a világháborúban megedződött Joseph Guillemot viszont vele tudott menni, és a végén lehajrázta.

Négy nappal később viszont Nurmi kétszeres olimpiai bajnoknak mondhatta már magát. Előbb 10 ezren visszavágott Guillemot-nak, aztán a 8 ezres mezei futásban is, utóbbit hat kilométer után feladta a francia. (Összehasonlításként: Nurmi négy nap alatt állt ki három csúcsterhelést majdnem száz éve, míg manapság az atlétika versenyeken egy héttel a 10 ezer után tartják az 5 ezret. És aki mindkettőn elindul, még véletlenül sem szokott benevezni 1500-ra is.)

Nurmi bírta. 1921 júniusában két napon belül kétszer vágott bele egy világcsúcskísérletnek, 5 ezren nem sikerült, 10 ezren igen.

1922 szeptember 12-én az 5 ezer rekordja is az övé lett – miután két nappal korábban, rossz időben csak minden idők harmadik legjobb eredményét érte el.

Aranygyűjteménye a következő két olimpián lett kincstári méretű, ő lehetne a világ egyetlen tízszeres olimpiai bajnoka, ha 1932-ben engedik rajthoz állni. De rajtpénzt fogadott el egy amerikai versenyszervezőtől, egy másik amerikai pedig - Avery Brundage, a NOB akkori elnöke - nem tűrte a profizmust, legalábbis külföldi versenyzőknél. Bár bőven lett volna még kibe belekötni, Nurmival példát statuáltak, ez pedig a maratoni versenyébe és a pályafutása folytatásába került.

A pályán kívül Nurmi nem volt az újságírók ideális alanya: beszélni azt nem szeretett. Annál többet tett a hazájáért. Üzletemberként segítette hozzá Finnországot az első mentőautók beszerzéséhez, majd alapítványt hozott létre a keringési betegségek legyőzésére.

Volt szíve, nemcsak a futáshoz.