Borkai Zsolt: El kell döntenünk, hogy fel tudunk-e állni, és túl tudunk-e lépni a fájdalmainkon

Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke beszédet mondott a Fővárosi Közgyűlés ülésén a Városháza dísztermében 2017. február 22-én. Az olimpiai bajnok sportvezető felszólalását alább olvashatják.

Tisztelt Főpolgármester Úr, tisztelt Közgyűlés, kedves Vendégek!

A mai napon kettős szerepben állok Önök előtt. Itt állok ismét, mint a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Jártam itt a pályázati szakasz elején, amikor Önök, a Fővárosi Közgyűlés tagjai, az olimpiai pályázatról szóló előterjesztést 25 igen szavazattal, elsöprő többséggel elfogadták. Fantasztikus érzés volt, hogy végre van egy ügy, amely egységbe kovácsolja a magyar politikai pártokat! Felemelő érzés volt, hogy van egy össznemzeti érdek, amelyért mindannyian képesek vagyunk arra, hogy félretegyük önös ambícióinkat.

Itt állok azonban ma is, mint a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, pedig nem hittem, hogy azután a sportszerű, hittel és reménnyel teli együttgondolkodás után, erre még egyszer szükség lesz. Ma, nemcsak mint a MOB elnöke szólok Önökhöz, hanem mint olimpiai bajnok sportoló is. Kérem, ne várják el tőlem, hogy ezt a két szerepet a jelenlegi helyzetben külön tudjam választani! Nem tudom, és nem is akarom megtenni, hiszen így talán átérzik, hogy milyen érzelmek dúlnak bennem. Igen, érzelmek nélkül nem tudok beszélni az esetleges magyarországi olimpiarendezésről, mert akinek megadatott, hogy a dobogó legfelső fokán álljon, képviselje nemzetét, képviselje Magyarországot, abból a jelenlegi helyzet bizony komoly érzelmeket vált ki!

Tisztelt Közgyűlés!

Ugye egyetértenek velem abban, a sport képes arra, hogy népeket egységbe kovácsoljon, és háborús időkben akár békét is teremtsen? A sport és az olimpia képes arra, hogy a magyar emberek szívét egy ritmusra dobbantsa! Emlékezzünk vissza közösen, amikor a magyar labdarógó-válogatott nyáron, az Európa-bajnokságon egy lélekké kovácsolta a nemzetet! Emlékezzünk, amikor itt, Budapesten és szerte az országban az emberek az utcákon táncoltak, a Fradi- és az Újpest-szurkolók egymást ölelgették, fiatalok és idősek kiáltottak fel egyszerre a fontos pillanatokban! Olyan örömünnep volt egész Magyarországon, hogy szinte még most is beleborzong az ember, függetlenül attól, hogy futballrajongó-e vagy sem. Aztán amikor Rióban nyolc alkalommal csendült fel a magyar himnusz, együtt sírtunk, együtt nevettünk. Az olimpia alatt egy picit megszűnt a rohanó hétköznapok valósága és igazán átéreztük, hogy milyen büszke érzés magyarnak lenni! Itthon, az országhatáron belül, és azon messze túl is, egy volt ez a nemzet! Nem volt szegény és gazdag, nem volt liberális vagy konzervatív, és nem volt férfi és nő. Egy nemzet voltunk azokban a pillanatokban, amikor a magyar sportolók küzdöttek Magyarországért, a piros-fehér-zöld lobogó alatt.

Ugyanezt az érzést adta Magyarországnak az olimpiai pályázat esélye is, amit az Agenda 2020 teremtett meg hazánk és a magyar főváros számára! Ismét egy nemzet voltunk! Magyarország! Az olimpiák történetének egyik legsikeresebb nemzete, amely most versenybe szállt azért, hogy valóra válthasson egy 120 éves álmot! Egy olyan álmot, amely gyermekek, családok, sportolók, sportot szeretők közös álma! Soha ilyen közel nem álltunk még hozzá, mert a magyar nemzet felsorakozott mögötte! Ezt az álmot veszik most el azok, akik kihátrálnak a nemzeti konszenzusból, kihátrálnak és rombolnak, pusztán azért, mert mégiscsak fontosabb lett önös politikai érdekeiket előtérbe helyezni, mint a nemzeti egység mellett kitartani. Rombolás, amit tesznek, akik a pályázati szakasz finisében összetörik azt az álmot, amelyről korábban maguk is álmodtak!

Büszkeséggel tölt el, hogy Budapestet hosszú ideje egy lapon emlegetik Párizs és Los Angeles városával. Büszke vagyok arra, hogy Los Angeles polgármestere Dohában megveregette a vállunkat, Budapest szépségeit méltatta és a magyar pályázat ötletességét és sokszínűségét ecsetelte. Büszke vagyok arra, hogy Magyarországról, a magyar olimpiai sikerekről szerte a nagyvilágban beszélnek! Hogy egy lapon emlegetnek minket két olyan óriással, mint Franciaország és az Egyesült Államok! Versenytársként szerepelünk a hírekben Párizzsal és Los Angelesszel, mert kivívtuk magunknak a tiszteletet! Mert igenis, van az életnek egy olyan területe, ahol fel tudjuk venni velük a versenyt, sőt az egész világgal fel tudjuk venni a versenyt, ha kell! Ez pedig nem más, mint a sport és az olimpia! A sport és az olimpia! Ott ez a kis ország a legnagyobbakkal is küzdhet, sőt, a medencékben, a pályákon, a páston győzedelmeskedhet is felettük! És bizony a 2024-es pályázat esetében is ott vagyunk velük, sőt egykori sportolóként hiszem, hogy akár nyerhetnénk is!

Sajnálom, hogy ez az álom szertefoszlani látszik, hogy a magyar sportolók talán mégsem élhetik át, hogy milyen érzés hazai közönség előtt versenyezni! De én még hiszek, hiszek ebben a nemzetben! Ezért a Magyar Olimpiai Bizottság elnökeként továbbra is kiállok azért, hogy Magyarországon egyszer olimpiát rendezhessünk! Ezt hirdeti és rögzíti a MOB alapszabálya, ezt mondatja velünk elhivatottságunk és szívünk, amellyel nap, mint nap dolgozunk az olimpiai mozgalomért.  Ezért a Magyar Olimpiai Bizottság, mint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hazai partnere, a pályázat szakmai oldalát képviselő civil köztestületként a jövőben is mindent megtesz annak érdekében, hogy előmozdítsa és segítse, hogy Magyarország mihamarabb olimpiának adhasson otthont. Egykori sportolóként, sportvezetőként és a MOB elnökeként is bármikor ki fogok állni a budapesti olimpiai rendezés ügye mellett. Ha nem így tennék, az olyan lenne, mintha az orvosnak azt mondanák, hogy ne gyógyítson, vagy a tanárnak, hogy ne tanítson többet!

Tisztelt képviselő Hölgyek és Urak!

Győr város polgármestereként szeretettel meghívom Önöket, hogy jöjjenek el, és nézzék meg, hogy egy „kis olimpia", az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztivál mit adott a városnak. Jöjjenek el és nézzék meg, hogy Győrre és a régióra már most milyen jótékony hatással van, hogy júliusban EYOF-ot rendezhet. Nincs pazarlás, nincsenek botrányok, csak az esemény mögött felsorakozó generációk, akik ezresével jelentkeznek, hogy az EYOF sikeres lebonyolítását segítsék. Még a legidősebb, 84 éves önkéntes hölgyünk is azt mondja, hogy Győr és Magyarország megérdemelte ezt a kis olimpiát! Én hiszem és tudom, hogy Budapest és Magyarország éppígy megérdemelné az olimpiai játékokat!

Kiváló tervekkel, kiváló prezentációkkal, átgondolt koncepcióval rendelkezik a budapesti pályázat, amely éppúgy gondolkozik, mint a londoni, vagy a barcelonai. A jó példákat miért nem említi soha senki? Miért csak azzal jön a média, hogy Athén is belerokkant, amikor legutóbb olimpiát rendezett? Önök és a fővárosiak nem is tudják, hogy milyen szerencsések lennének, ha Budapest olimpiát rendezhetne. Ránk, a vidékre számíthatnának, mert itt lennénk, hogy mindent megtegyünk a közös, össznemzeti sikerért! És bármi is lesz a döntés, a Magyar Olimpiai Bizottságra is mindig számíthat a budapesti olimpia ügye, hiszen ez nem csak kötelességünk, de küldetésünk is egyben!

Tisztelt Közgyűlés!

Száz százalékos támogatottság nincsen sem itthon, sem külföldön egyetlen egy ügy mellett sem! Főleg nem akkor, ha valamiből egyesek politikát próbálnak csinálni. Ezt nem szabadna hagyni! Ezt nem szabadna hagynunk! Főleg nem azoknak a pártoknak és embereknek, akik ott voltak a kezdet kezdetén, az út elején, és most azzal, hogy a Momentum Mozgalom mellé álltak, saját maguknak csinálnak konkurenciát a következő választásokon! Ebbe egyébként már belegondoltak? Felbontották a nemzeti egységet egy jó ügy mellett, hogy erősítsenek egy mozgalmat, amely egy nemzet álmát, egy nemes ügyet, az olimpiát használt fel eszközül arra, hogy felkerüljön hazánk politikai térképére. Ezzel ténylegesen Franciaország és az USA mellé álltak, így ebben a nemes küzdelemben önös érdekeikért háttérbe szorították saját nemzetüket.

Most itt vagyunk a célegyenesben, eddig küzdöttünk, felkészültünk, megvolt a győztes stratégia, minden adott volt a sikerhez! De a végső megmérettetés előtt megsérültünk. El kell döntenünk, hogy fel tudunk-e állni, és túl tudunk-e lépni a fájdalmainkon, a sérüléseinken. Ha igen, van még miről beszélni! Én Szöulban a döntő előtt megtettem. De a torna egyéni sport, itt viszont csapatra van szükség! Fel tudunk állni a mostani sérülés után? Ez a kérdés! Erre a kérdésre kell közösen megtalálnunk a választ! Kívánom, hogy így legyen, mert ez szolgálja ennek az országnak az érdekeit, ez az az álom, amiért érdemes ismét nemzetként gondolkozni!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(MOB, fotó: MOB/Szalmás Péter)