A kétszeres olimpikon Huszka Mihály ma is rendszeresen „emelget”

„Élem a nyugdíjasok életét és természetesen rendszeresen emelgetek, igyekszem karbantartani magamat” - mesélte a Csanádi Árpád  Olimpiai Baráti Kör rendezvényén a 84. évében járó Huszka Mihály, korábbi olimpiai pontszerző súlyemelő.

Akik még látták Huszka Mihályt versenyezni, tanúsíthatják: az akkori oroszlányi fiatalember sokakkal ellentétben nem magnéziázta hosszan a kezeit, s egyéb okokból sem töltött sok időt a dobogón. Odament, felkapta a súlyt, elvégezte a gyakorlatot, meghajolt és futólépésben távozott. A mai, idős, jól fésült, kitűnő kondícióban lévő úr már kicsit lassabb. Megfontoltan és világosan magyarázta a JochaPerss.hu-nak, amit fontosnak tart életéről, pályafutásáról.

 - Csongrád megyében, Szegváron születtem, ahonnan négy olimpikon is kikerült – emlékezett az egykori sokszoros magyar bajnok. – A diszkoszvető Szécsényi József és Tégla Ferenc valamint jómagam mellett született ott egy később kézilabdás srác, aki családjával 1956-ban kivándorolt. Tudom, hogy eljutott az olimpiára, a neve viszont nem jut az eszembe, de Szegváron emléktábla őrzi a neveinket. Ami ennél érdekesebb, hogy 1949-ben a bátyám egy 70 kilós vaskereket felemelt, én pedig nem tudtam ezt megismételni. Akkor határoztam el, hogy a súlyemelés felé veszem az irányt. Budapestre jöttem, a Honvédban azonban Bakos János edző azt mondta, a 60 kilómmal menjek hosszútávfutónak. Szerencsére az MTK-ban befogadtak.

 - És ezzel elkezdődött egy ritka eredményes sportpályafutás.
- Három évvel később, 1952-ben már az országos ifjúsági bajnokságon első lettem, újabb öt év elteltével pedig felnőtt bajnokságot nyertem. Ezzel nyílt meg az út előttem a tatai edzőtábor felé.

 - És tegyük hozzá, a nemzetközi erőpróbákra is csak Tatán keresztül lehetett eljutni.
- Kemény munka folyt ott, már vasárnap este meg kellett érkeznünk és csak szombaton délután mehettünk haza. A mai fiatalok viszont csak hétfőn, a déli órákban jönnek, és már pénteken délután befejeződik számukra a hét. Így attól függetlenül, hogy ki milyen táplálékkiegészítőket eszik, nem lehet komoly nemzetközi eredményeket elérni.

 - Szerencsére ön vállalta a kemény munkát és az eredmények nem is maradtak el.
- Ötvenkilencben az első világbajnokságomon még csak 9. tudtam lenni. Két olimpián – 1960 Róma, 1964 Tokió – vehettem részt, mindkétszer a 6. hely jutott nekem. Tokióban sokkal jobban kellett volna szerepelnem, hiszen a közbenső években vb-ken és Eb-ken egyaránt két-két ezüstérmet is begyűjtöttem. Hatvanháromban például váltósúlyban (75 kg) 437.5 kilóig jutottam összetettben, Tokióban viszont „megálltam” 420-nál. Tudja, abban az évben nősültem és egy kicsit lazábbra vettem az edzéseket…

 - Hatvanötben viszont térfelet cserélt, Bécsből elfelejtett visszatérni…
- Kezemben volt az ausztrál szövetség edzői ajánlata, ezt azonban nem engedélyezték. Így más utat választva mentünk Ausztriába, miközben a feleségem nyolchónapos várandós volt. Ausztrália végül elmaradt, helyette 1967-ben Amerikában kötöttünk ki.  

 - És természetesen ott is edzőként folytatta.
- Az évtizedek során öt államban fordultam meg rövidebb-hosszabb ideig. A legtöbbet – 19 esztendőt – Illinois államban, Chicago környékén éltem, de Nebraskában is eltöltöttem kilenc esztendőt. Hetvenháromban lettem amerikai állampolgár, onnan számolva 76-szoros amerikai „masters” bajnok vagyok. Pályafutásom elismeréseként 2000-ben az „Évszázad masters versenyzője” címmel tüntettek ki. Ebben a kategóriában több mint százszor javítottam világrekordot.

 - Milyen Amerikában a súlyemelés helyzete?
- Az állami támogatás nullával egyenlő! Minden csak az illető anyagi helyzetétől függ, illetve attól, hogy tud-e maga mögé állítani erős lábakon álló szponzort. Az edzőktől egyébként nem kérnek semmiféle képzettséget igazoló dokumentumot. A lényeg kizárólag az, van-e az illetőnek amerikai bajnoka?

 - Két fia 51 és 47 éves, ők is emelnek odakinn, Amerikában. Ön viszont hosszas készülődés után csak hazatért 2013-ban, hogy ismét Oroszlányban lakhasson-élhessen. Hogyan emlékezik vissza a régi, szép időkre?

 - Jó szívvel. Örülök, hogy az MTK után Tatabánya és Csepel „érintésével” 1959-ben Oroszlányban kötöttem ki, ahol 1960-ban én lehettem a város első olimpikonja. Tatabányán edzettem az akkor még kezdő Földi Imrét. Annak pedig külön is örülök, hogy olyan fiatal tehetségeket vihettem Oroszlányba, mint Bagócs János vagy Benedek János, akik később mindketten nemzetközi szinten is sikeres súlyemelők lettek. Bár nem mindenben értettem egyet vele, de így is nagy élmény volt közelről látni a sportág egyik nagyságát, Veres Győzőt. Én egyébként vele ugyanolyan jóban voltam, mint nagy riválisával, az egészen más karakterű Tóth Gézával, vagy éppen a harmadik típust képviselő Földi Imrével. Meggyőződésem, hogy amennyiben Győző kevesebbet vitázik és inkább a súlyemelésre koncentrál, még többet érhetett volna el.

 - Gondolom, sokan örültek végleges hazatérésének. Miként telik az élete itthon, az óhazában?
- Élem a nyugdíjasok életét és természetesen rendszeresen emelgetek, igyekszem karbantartani magamat. Tudja, az évek múlnak, a riválisok pedig fogynak. Bár ennek a tapasztalatnak ellentmond, hogy a legutóbbi masters világbajnokságon 900 induló volt a 35 évvel kezdődő, ötévenként emelkedő korosztályokban. Nekem idén is sikerült nyernem: 63 kilót szakítottam és nyolcvanat löktem.

(JochaPress)