Sákovicsné Dömölky Lídia Joszikót keresi Tokióban

Közeledik a Tokióban, 1964. október 10-24. között megrendezett XVIII. Nyári Olimpiai Játékok félévszázados jubileuma. A japán fővárosban összegyűlnek az 50 év előtti versenyek legjobbjai egy kis emlékidézésre. A mob.hu a rangos találkozó felvezetéseképpen a még élő magyar érmesek közül minél többet igyekszik megszólaltatni attól függetlenül, hogy az illető kiválóság elutazik-e Tokióba október 8-án a MOB küldöttségével, vagy bármily okból itthon maradni kényszerül.

Elsőként a bajnok női tőrválogatott egyik tagjával, Sákovicsné Dömölky Lídiával beszélgettünk.

 „Nekem többszörösen is igen kellemes emlékeket jelent a tokiói olimpiai részvétel, hiszen nem csak annak örülhettem, hogy a négy évvel korábbi, római játékokon megszerzett ezüstérmet követően a női tőrválogatott Tokióban a győzelmi emelvény legmagasabb fokára állhatott az eredményhirdetéskor. Legalább akkora öröm forrása volt a magyar vívósport máig sem megismételt sikersorozata, elsősorban persze a négy aranyérem, amire sem előtte, sem utána nem volt példa az olimpiák történetében. Ráadásul ez a bravúrsorozat - Pézsa Tibor kard egyéniben, a férfi párbajtőrcsapat, Rejtő Ildikó női tőr egyéniben és a női tőrcsapat egyaránt első lett - az én férjem, a már sajnos eltávozott Sákovics József szövetségi kapitányságának nevéhez kötődik.”

A tokiói bajnokcsapat (balról): Sákovicsné Dömölky Lídia, Juhász Katalin, Marosi Paula, Mendelényiné Ágoston Judit, Rejtő Ildikó

- Hogyan emlékezik vissza a női tőrcsapat aranyéremig vezető útjára?

 „Az előmérkőzéseken nem történt semmi, izgalomra okot adó esemény, a döntőben azután annál inkább felforrósodott a levegő. Ismét nagy riválisunkkal, a szovjetekkel kerültünk szembe, akik már 7-6-ra is vezettek. Ráadásul addigra a találatarányunk is olyan gyenge lett, hogy rádöbbentünk: csak akkor lehetünk bajnokok, ha mindhárom hátralévő asszónkat megnyerjük. Előbb Rejtő fantasztikus technikai virtuozitása révén egyenlítettünk, majd Juhász Kati „eszes” vívása meghozta az újabb részsikert. Ekkor következtem én Sisova ellen, aki mindjárt 2-0-s vezetéssel indított. Az egyenlítést követően megint nála volt az előny, de én ekkor sem gondoltam arra, hogy veszíthetek. A csapatért és a férjemért is vívtam, és meg is lett az óhajtott eredmény. Újabb egyenlítés után egylámpás tussal győztem.”

- Ön már 1953-ban, tizenhét évesen világbajnokságon vehetett részt, majd két évvel később Vb-győztes együttes tagja lehetett. 1956 (Melbourne) és 1960 (Róma) után ez már a harmadik, ötkarikás fellépése volt.

 „Szerencsésnek tartom magamat, hiszen az ötvenes években még együtt vívhattam minden idők legnagyobbjával, Elek Ilonával és a régi generáció tagjaival. 1956 nem hozott sikert számomra, 1960-ban és 1968-ban pedig mindkétszer ezüstérmes csapatban szerepelhettem. A négy olimpiai részvételem közül érthetően az 1964-es, az ottani történések állnak mindmáig a legközelebb hozzám.”   

- Túl az olimpiai bajnoki címen, milyen benyomásokat őriz a félévszázad előtti Japánról?

„Ami Tokiót illeti, csak álltunk és bámultunk a számunkra elképzelhetetlen nagyvárosi nyüzsgés láttán. Ami pedig a híres japán vendégszeretetet illeti, én ezt csak megerősíteni tudom. Rendkívüli lelkesedéssel végezték a dolgukat és úton-útfélen hangoztatták, milyen nagy dolognak tartják, hogy ők rendezhették az első ázsiai olimpiát. Még a gondolatainkat is lesték. Összeismerkedtem ott egy 25 éves önkéntes hölggyel, aki, amikor megtudta, hogy én egy kétéves kisfiút hagytam otthon, behozta az ő saját kétéves kisfiát, hogy a sajátom helyett őt szeretgethessem egy kicsit. Sokáig leveleztünk is, de mintegy negyedszázada megszűnt a kapcsolat. Most, hogy reményem van ismét Tokióba utazni, minden követ megmozgatok, hátha sikerül Josziko nyomára bukkanni és ismét találkozni vele!”

- Maradjunk még egy kicsit az akkori emlékeknél. Milyen más sportágak eseményeit láthatta a víváson kívül?

„Ó, mi egy igazi nagy család voltunk. Minden lehetséges helyszínre elmentünk drukkolni a többieknek. Különösen az uszodában voltam sokszor, de ott lehettem a labdarúgók döntőjén is, ahol egészen speciális élményt jelentett a végén a magyar Himnuszt hallani.”


Balról: Marosi Paula, Rejtő Ildikó, Juhász Katalin, Sákovicsné Dömölky Lidia, a képen a csapat ötödik tagja, az elhunyt Mendelényiné Ágoston Judit

- Hogyan telnek a hétköznapjai egy olimpiai bajnok vívónőnek?

„Mindig és mindenhol elmondom: az unokák az öregkor legszebb ajándékai. A Skóciában élő fiam és az itthoni lányom révén van két-két fiúunokám. Évente legalább kétszer kijutok a fiamékhoz, az itthon töltött időm gerincét pedig a „hazai” unokák töltik ki. Ők 14 és 12 évesek és igen gyakran jönnek a nagyihoz ebédelni, a főző-sütő tudományomat bőven kamatoztathatom. Az egykori csapattársakkal is találkozgatunk, olykor még a konyhában is megbeszéljük a legújabb recepteket. Sajnos Mendelényiné Ágoston Judit hirtelen meghalt, másik csapattagunk, Marosi Paula pedig jöhetne, de nem vállalkozik a hosszú útra. Így Rejtő Ildikó, Juhász Katalin és jómagam várjuk egyre izgatottabban az indulás napját.

(Jocha Károly)