A vívás csillagai

Edoardo Mangiarotti

Bölcs édesapjának köszönheti elsősorban, hogy a legtöbb olimpiai érmet ő nyerte a vívók között, mégpedig tizenhármat.

Legendás elődjéhez, Nadihoz hasonlóan Mangiarotti is vívódinasztiából származik, apja, Giuseppe tizenhétszeres olasz bajnok párbajtőrrel. A milánói vívómester – szemben azzal az ostoba szokással, hogy a balkezes gyerekeket átszoktatják jobbkézre – jobbkezes fiából balkezest faragott. Ma már tudjuk, s a vívómester talán már száz éve is tudta, hogy a balkéz ügyesítésével különös módon a jobbkéz is fejlődik, de nem ez lebegett a szeme előtt. Inkább az, hogy a többi vívó számára szokatlan és kellemetlen ellenféllé váljon Edoardo.

Az adott és kapott találatok alapján ő a világ legsikeresebb vívója; 1936-ban lett először olimpiai bajnok a párbajtőrcsapat tagjaként.

Tizenhét éves volt, bőven belefért a pályafutásába, hogy a következő két olimpia elmaradt.

1948-ban négy olimpiai éremnek örülhetett otthon Giuseppe mester - vagy inkább nem örült, mert egyik sem lett arany. Edoardo harmadik lett párbajtőrben, tőr- és párbajtőrcsapatban pedig második, az utóbbiban bátyjával, Darióval együtt.

1949-ben és 1951-ben már látszott, hogy a Mangiarotti fivérekben ennél is sokkal több van, a vb-n előbb Dario, majd Edoardo nyert a párbajtőrt egyéniben.

1952 hozott teljes kárpótlást a két testvérnek az elmaradt londoni aranyakért: a rekordlétszámmal, hetvenhat fővel megrendezett párbajtőr egyéni versenyében Edoardo győzött Dario előtt, csapatban együtt lettek olimpiai bajnokok. A fiatalabb testvér sokoldalúságának további két (ezüst)érem lett a jutalma, a tőr egyéni és csapatversenye után. (A nagy d’Oriola vezette franciákat nem lehetett megállítani, ekkor még.)

1956-ban Edoardo és az olaszok a tőr csapatbajnoki címét is elhódították, párbajtőrcsapatban pedig megőrizték a koronájukat.

Párbajtőr egyéniben hármas olasz siker született, de éjszakába nyúló szülés volt, mert el kellett köztük dönteni a sorrendet. Pavesi, Delfino és Edoardo Mangiarotti holtversenyben álltak öt győzelemmel és két vereséggel az élen, jöhetett a szétvívás. Persze körbeverték egymást, ezért újabb kör következett. Edoardo ekkor már nem bírta tovább, és mindkét asszóját elveszítette, Pavesi viszont mindkettőt megnyerte.

1960-ban a negyvenegy éves Edoardo Mangiarotti az olasz vívócsapat korelnöke volt már, de még mindig messze a kiöregedéstől. (Az év olimpiáján Gerevich Aladár ötven évesen nyert aranyat kardcsapatban.) Az olasz géniusznak a párbajtőr csapatverseny aranya és a tőr csapatverseny ezüstje jutott.

Erős egyénisége, és elkötelezett szelleme két fegyvernemben összesen hat olimpiai győzelem és harminckilenc olimpiai és világbajnoki érem birtokosává tette.

Nedo Nadi

Az első világháborút elveszítő Magyarország és férfi kardcsapata ugyan nem vehetett rész az 1920-as antwerpeni olimpián, így valószínűleg hat helyett két arannyal kevesebb lenne az olasz vívónak, ám így is egészen egyedülálló és tiszteletre méltó az a bravúr, amit véghez vitt.

A párbajtőr egyéni versenyét leszámítva minden versenyszámban aranyérmes lett, akár (párbaj)tőrt, akár kardot vett a kezébe.

Tőrben tulajdonképpen megvédte 1912-ben, tizennyolc évesen szerzett bajnoki címét, hiszen az 1916-os olimpia elmaradt. (Nedo Nadi ekkor a fronton vívta meg a maga csatáját, és hősöknek járó kitüntetést kapott.) Öt évvel fiatalabb öccsével, Aldóval együtt tagja volt az antwerpeni tőrcsapatnak - meg a párbajtőrcsapatnak meg a karcsapatnak is, a Nadi család így kettesével nyerte az aranyakat. És kettős diadalt ünnepelt a kard egyéni döntője után is, Aldo lett a második Nedo mögött.

Leginkább a franciák szenvedték meg, hogy ez a két itáliai fiatalember ilyen tehetséges, hiszen a tőr és a kard csapatversenyében is őket szorították le az első helyről, tőr egyéniben pedig két francia Cattiau és Ducret között állt a dobogó tetején Nedo Nadi. (A párbajtőr egyéni arany viszont Franciaországnak, pontosabban Massard Armandnak jutott.)

Nedo Nadi 1925-től már inkább a tanításnak élt, hivatásos vívómester lett, majd átmenetileg Buenos Airesbe költözött.

Amikor visszatért Európába, láthatta minden idők legsikeresebb vívóját Gerevich Aladárt a páston, róla írta 1931-ben: „Fiatalság, pompás fizikum, ragyogó technika. Különösen a fizikuma olyan, amilyet még nem láttam. Egy mókus nem lehetne fürgébb, gyorsabb, mint ez az alig tizennyolc évesnek látszó ifjú”. Gerevich Aladár akkor huszonegy éves volt, és három évtizeddel később is még olimpiai aranyérmes tudott lenni.

Nedo Nadi fiatalon, 1940-ben hunyt el, negyvenhat évesen.