A vízilabda csillagai

Alekszandr Kabanov

A Szovjetunió mindkét olimpiai győzelmének aktív részese volt, de visszavonulása után is az uszodák egyik jellegzetes alakja maradt az orosz válogatott szövetségi kapitányaként.

Már játékos korában is markáns vonást adott neki bajusza, és némileg beesett, aszketikus arca, amely tele volt már akkor is elhivatottsággal.

Állandóan tanulmányozta a nagy külföldi játékosokat, az olasz Pizzót és De Magistrist, aztán Szívóst és Faragót a magyar csapatból, de saját honfitársát, Alekszej Barkalovot is, hogy minél többet tanuljon tőlük. Így lett a tagja hazája első aranygenerációjának.

Kabanov rögtön a csúcson kezdte az aranygyűjtést játékosként, az 1972-es olimpián. Pedig a magyar válogatott veretlen maradt a tornán, de akkor még hatos döntőt rendeztek, és az utolsó mérkőzés, a magyar-szovjet előtt Kabanovék álltak jobban gólkülönbséggel. (Egyetlen találat volt a differencia a két társaság korábbi mérlege között.) Nekünk így győzni kellett volna, de az olimpián kiemelkedően játszó Szívós István végleges kiállítása 3-2-es magyar vezetésnél végzetesnek is bizonyult. A 3-3 az első szovjet arany megszületését jelentette.

Az 1973-as vb a Kabanov-féle csapatnak ezüstöt, nekünk újra aranyat hozott, 1975-ben viszont ők nyerték a világbajnoki címet is. Nekünk fontosabb volt a montreali olimpiai, azt megnyertük, Moszkvában viszont ismét a Szovjetunió lett az olimpiai bajnok. Kabanov 1980-tól egy óriási sikerszéria részese lehetett, a játékok másodszori megnyerése után 1981-ben Világkupát, 1982-ben újabb világbajnoki címet, 1983-ban pedig VK-t és Eb-t nyert.

Riválisaink csillaga azóta sem járt ilyen magasan, de az 1984-es ostoba szocialista sportpolitika a Szovjetunió vízilabdázóit is megfosztotta egy újabb olimpiai győzelem lehetőségétől. Alekszandr Kabanov tizenkilenc éven át játszott hazája válogatottjában, 432 meccs adatott neki.

Azóta edzőként köszön vissza a magyar vízilabdázókra, s bár többnyire neki kell az összecsapások végén gratulálnia, vezetői kvalitásai aligha vonhatók kétségbe. Eddigi legsikeresebb éve szövetségi kapitányként 2002 volt, ekkor az év mindkét rangos tornáját, a Világligát és a Világkupát is megnyerték a tanítványai, utóbbi döntőjében Magyarországot legyűrve, egy néhány másodperccel a lefújás előtt született Csomakidze-góllal.

Alekszej Barkalov

Éppúgy korszakos egyénisége a Szovjetunió sportjának és a vízilabdának, mint Kabanov, mindkét olimpiai diadalban közreműködött, sőt ő már 1968-as ezüstnél is ott volt.

A mexikói olimpián minden idők egyik legfurcsább döntőjét kellett végigszenvednie, hosszabbításba nyúló küzdelemben maradt alul a csapata. Pedig a negyedik negyedben háromgólos hátrányból állt fel a szovjet együttes, s 11-11-nél beérte a jugoszlávokat, de két négyméteres-góllal végül a délszlávoké lett az aranyérem. Ami igazán egyedinek mondható e meccsen, hogy a 13-11-re végződő finálé 24 góljából 22 büntetőből született, de ezt nem értékelte túl sokra a közép-amerikai közönség, és nagy része elhagyta az uszodát. Tanulságos eset volt, és a sportág nemzetközi szövetsége tanult is belőle, szabálymódosításokat vezetett be 1969-ben, egy nézhetőbb vízilabdázás pedig a következő évtizedekben is a játékok műsorán maradhatott. Ehhez kellett többek között a támadóidő bevezetése és a kiállítások időtartamának limitálása. Úgy döntött a FINA, hogy akit harmadszor is kiküldenek a játéktérről, az kint is marad, ennek aztán igen komoly következményei lettek az 1972-es aranymeccsen.

Barkalov és együttese ugyanis remekül feltalálta magát az új szabályok közepette: az első hely sorsáról döntő magyar-szovjeten kipontozták centerünket, Szívós Istvánt, ami a szovjetek felé billentette a mérleg nyelvét.

A müncheni és a moszkvai olimpia győzelmek között félúton mélypontra jutott a szovjet vízilabdázás. Barkalov csapata címvédőként vehetett részt az 1976-os montreali játékokon, s bár a leghosszabb ideig ez a társulat élvezte Kanada vendégszeretetét, még a hatos döntőig sem jutott el. Ennek hátterében az a szakmai melléfogás állt, amely a környezet megszokását fontosabbnak tartotta a komoly felkészülési meccseknél. A gárda három héttel az olimpiai láng fellobbanása előtt már a tengerentúlra utazott, de egyetlen komoly edzőpartnerre sem lelt, s mire a montreali tornán formába lendülhetett volna, kiesett.

Négy év múlva, hazai környezetben ezzel szemben ott volt a legjobb hat között, a döntő első ütközetén 5-4-re legyűrte a magyar együttest, és meg sem állt a dobogó tetejéig.

Igor Milánovics

Ratko Rudic, az egykor Jugoszláviát, majd Olaszországot is olimpiai győzelemhez segítő szakember szerint, Milánovics volt az egyetlen, akit minden posztra be le lehetett küldeni. Rudicnak hihetünk, az eredmények őt igazolják.

A Los Angeles-i olimpiai előtt kiemelte a juniorok közül a tizenkilenc esztendős Milánovicsot, Jugoszlávia pedig 1968 után megszerezte második olimpiai aranyérmét is vízilabdában. A csonka olimpia mélyrehatóbb változást idézett elő a világ vízilabda életében, mint amire számítani lehetett, s ennek következtében hosszú évekre átrendeződött a válogatottak közötti erősorrend.

Az 1984-es játékokon, a hetvenes-nyolcvanas évek két legsikeresebb országa, Magyarország és a Szovjetunió távollétében a jugók és az amerikaiak között dőlt el az első hely sorsa, Milánovicsék az utolsó negyedben 3-5-ről fordítottak.

Majd közel nyolc éven át uralták a világot, végül éppúgy politikai döntés fosztotta meg őket a trónjuktól, mint ahogy annak idején a nemzetközi politikai életnek köszönhetően emelkedtek először a magasba.

Az 1986-os madridi világbajnokságon Olaszország ellen vívtak kimerítő aranycsatát, már a hosszabbítás negyedik fejezete is csaknem döntetlennel ért véget, amikor Milánovics találata 12-11-re módosította az eredményt. Három tizedmásodpercet hagyott az olaszoknak az egyenlítésre – nem tudtak vele mihez kezdeni.

Két év múlva Szöul ismét Jugoszlávia-Egyesült-Államok meccset hozott az olimpiai aranyéremért, s az amerikaiak újra elátkozhatták ellenfelüket, meg saját szerencsétlenségüket. Ekkor is két góllal, 6-4-re vezettek a záró negyedben, végül most is be kellett érniük az ezüstéremmel.

Milánovics társulata az olimpiai cím mellé a világbajnoki címét is megvédte, 1991 elején, a perth-i nyárban, egy újabb feltörekvő vízilabdanemzetet, a spanyolt verve a fináléban.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy 1987-es és az 1989-es Világkupán és jugoszláv siker született, egyértelművé válik, hogy az 1992-es olimpia újabb nagy aranyesélyt kínált volna Milánovics és társai számára. A nemzetközi (sport)politikai élet szereplői viszont úgy döntöttek, a délszláv háború miatt ártatlan sportolók is bűnhődjenek: a jugoszláv válogatott nem utazhatott el Barcelonába. A vízilabdavilágban pedig átvették a hatalmat az olaszok - de ez már egy másik történet.

Milánovics pályafutásába így is belefért még egy olimpia, Atlantában viszont a jugoszláv sapka viselői már a negyeddöntőben búcsúztak.

Legragyogóbb játékosuk több mint 300 válogatottbeli mérkőzés után vonult vissza, ezeken több mint 450-szer bevetette a kaput.

Klubszínekben a Partizán mellett, ahol tízéves kora óta nevelődött, a Mladost Zagreb, a Roma és a Catalunya szurkolóit boldogította.