Belül zene szól – interjú Märcz Tamással

Még be sem fejeződik Oroszországban a labdarúgó-világbajnokság, már kezdenek is a vízilabdázók Barcelonában, méghozzá az év legnagyobb versenyével. Női csapatunk címvédőként, férfi válogatottunk vb-ezüstérmesként várja az Európa-bajnokságot, így nem csoda, hogy kitüntető figyelem kíséri majd pólósaink szereplését. Mindkét együttesben több Eb-újonc is lesz, sőt a férfiak szövetségi kapitánya is ebbe a kategóriába tartózik - legalábbis edzőként. Ismerjék meg Märcz Tamást, az embert. (A portréinterjút a Sport 2017 évkönyvbe készítette Ágai Kis András, a Magyar Vízilabda Szövetség sajtófőnöke.)

Járt hittanra és templomba. Van őrangyala, imádja a Coldlpayt és a Jamiroquai-t. Fejhallgatóval zongorázik, egyeztetett Benedekkel, nem kilincselt Keménynél. Hetven percet beszélgettünk, és körülbelül a huszadiknál jegyezte meg, hogy ő még soha ennyi mindent nem mondott el újságírónak. Pedig a hátralévő ötven is tartogatott még izgalmakat. Ő Märcz Tamás, a magyar férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya.

Hiszel a sorsszerűségben?
A sorsszerűségben is, de abban is, hogy lennie kell valakinek, vagy valaminek, ami mozgatja a világot, de talán mi is tehetünk a saját sorsunkért. Ha már hit, talán az sem mellékes, hogy vallásos nevelést kaptam.  Bár az akkori politikai rendszerben ez nem volt annyira magától értetődő. Ugyebár a 70-es évek végéről, a 80-as évek végéről beszélünk, és én gyerekként jártam hittanra, a nagymamámmal templomba is, mégsem lett belőlem a klasszikus értelembe vett hívő ember. Viszont az Isten közelségét mindig is éreztem. De most már áruld el, hogy mire akarsz kilyukadni!

Tulajdonképpen arra, amit az előbb említettél. Hogy szerinted létezik-e olyan erő, amelyik például vészhelyzetben fogja a kezedet? Leegyszerűsítve: mit gondolsz, van neked őrangyalod?
Ó, az biztosan van. Már többször is éreztem az életem során, hogy vigyáz rám, valahogy a legnehezebb helyzetekből is képes vagyok jól kikeveredni.

Legutóbb például közvetlenül a budapesti vébé előtt?
A vébé előtt? Mi volt akkor? Jaaa, a motorbalesetemre gondolsz?!

Arra bizony.
Hát az tényleg óriási mázli volt, mármint hogy annak ellenére itt ülök most veled.

Viszont akik most olvasnak minket, azoknak fogalmuk sincs, hogy miről beszélünk…
Valóban így van. Valamilyen csodával határos módon sikerült szinte teljes titokban tartani, hogy mi történt kilenc nappal a világbajnokság előtt.

És mi történt? Most már talán beszélhetsz róla.
Tulajdonképpen egy teljesen banális baleset, Budapesten, a Váci úti felüljárón az Árpád hídnál. Mentem a kis robogómmal, talán ötvennel, és egyszer csak leblokkolt a motorom, én pedig repültem. Óriási szerencsémre se mögöttem, se előttem, se szembe nem jött senki, úgyhogy megúsztam. Azt nem mondom, hogy egy karcolás nélkül, de megúsztam bordarepedéssel, részleges bokaszalag-szakadással és jó néhány felszíni sérüléssel.

Én csak arra emlékszem, hogy a totális kánikulában egy nyakig begombolkozó Märcz Tomival találkoztam, és a kézfejeden meg az arcodon is elég furcsa foltok éktelenkedtek.  Először azt hittem, hogy égési sérülések.
Nem, azok a baleset nyomai voltak. És beborították az egész testemet, ezért jártam hosszú ujjúban, még edzést is úgy tartottam.  Anyukám persze az esti tévés meccsen így is kiszúrta, hogy valami nem stimmel, de hát az anyák már csak ilyenek.

És belegondoltál, hogy akkor ott a felüljárón mi forgott kockán? És most ne gondoljunk semmi szörnyűségre, elég lett volna egy szimpla kéz- vagy lábtörés, és minden bizonnyal más ült volna a magyar férfi vízilabda-válogatott kispadján minden idők legnagyobb magyarországi sporteseményén.
Ez pontosan így van. Tényleg elég hülyén nézett volna ki, ha Gerendás Gyuri a kerekesszékben tologat a medenceparton, én meg onnan magyarázok Vámos Marcinak meg a többieknek, de előfordulhatott volna, hogy nem is én viszem emiatt a csapatot a világbajnokságon.

De nem így történt. Azért, mert pusztán szerencséd volt, vagy mert valaki fogta a kezed?
Egyértelmű, hogy valaki fogta a kezem. Amikor felálltam a földről, először arra gondoltam, hogy szuperhős vagyok, mert nincs nagyobb bajom, csak itt-ott véres vagyok. Néhány órával később aztán, amikor már nem dolgozott bennem az adrenalin, úgy fájt mindenem, hogy mozogni is alig tudtam.

Azóta ültél motoron? Egyáltalán, a motorozás fontos az életedben?
Nem ültem, de a robogóm nincs is abban az állapotban, hogy mehetnék vele. Amúgy szeretem a motorokat, egyszer talán lesz is egy nagyobb, de tudok nélküle élni.

Létezik egyáltalán olyasmi a családodon és a pólón kívül, ami nélkül nem tudsz.
A zene. Imádom a zenét.

Milyen zenét imádsz?
Mindenfélét. Most éppen a Coldplay és a Jamiroquai akadt be, de tényleg mindenevő vagyok. Például komolyzene, jazz is jöhet. Nekem belül zene szól.

Játszol is valamilyen hangszeren?
Mondjuk úgy, hogy zongorázgatok.

Ez valami új szerelem vagy hóbort?
Nem, a legkevésbé sem új. Mindig is volt otthon zongoránk, a nagyszüleimnél is volt, úgyhogy tulajdonképpen adta magát a zongorázás. Most éppen egy elektromos zongorám van, azon szoktam játszani.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy a vasárnapi ebéd után a lányaid és a feleséged leülnek a kanapéra, és te koncertet adsz a családnak?
Nem egészen. Hogy is mondjam csak? Családon belül megoszlanak a vélemények a játékom élvezhetőségéről. De az elektromos zongorában az a jó, hogy fejhallgatóval is lehet játszani rajta. És akkor csak én hallom magamat. Egyébként tudok gitározni is egy kicsit. Azt még kamaszkoromban tanultam meg.

Vízilabda és gitár. Elég jó kombó egy fiatal srácnak. Ha érted, mire gondolok…
Azt hiszem, értem. Maradjunk annyiban, hogy működött a dolog.

És annak idején az magától értetődő volt, hogy vízilabdázó leszel?
Tulajdonképpen igen. A Központi Sportiskolába jártam, és elég korán kiderült, hogy az átlagnál tehetségesebb vagyok. Akkoriban nem foglalkoztatott, hogy ez vajon kenyérkeresetre is elég lesz-e egyszer, mindenesetre már nagyon fiatalon, tizenhét évesen előszerződésem volt a BVSC-hez, és az ugyan csak aprópénzzel járt, de az is nagyon jól jött, hiszen anyukám abban az időben már egyedül nevelt minket, mármint engem és a nővéremet.

És akkor te eldöntötted, hogy felteszed az életedet a vízilabdára?
Tizenéves korom a játék öröme és a társaság tartott a vízilabdában, de mire 14-15 éves lettem, már egyre inkább az lebegett a szemem előtt, hogy válogatott és olimpiai bajnok legyek, és borzasztóan keményen, céltudatosan edzettem. Ekkor már lehetett mondani, hogy erre tettem fel mindent, néha még a tanulmányaimat is háttérbe szorítva.

Rólad az a hír járja, hogy kifejezetten tudatos ember vagy, és például az edzősködésre, majd később a szövetségi kapitányi posztra is tudatosan készültél.
Van benne igazság. Az mindenképpen tudatos döntés volt, feladtam a játékos-pályafutásomat és hazajöttem Olaszországból, elfogadtam a BVSC ajánlatát, hiszen kifejezetten jó lehetőségnek tartottam egy középcsapat kispadján még viszonylag fiatalon kezdeni a magyar élvonalban.

Akkor maradjunk a szövetségi kapitányi posztnál. Egyértelmű volt, hogy pályázol, hogy megpróbálod?
Azt gondoltam, hogy azoknak az embereknek, akik erre alkalmasak lehetnek, jelentkezniük kell.

Nem volt benned semmi félelem, semmi bizonytalanság? Nem érezted, hogy mekkora rizikót vállalsz? Hogy olyan karizmatikus egyéniségek, mint Kemény Dénes és Benedek Tibor után és egy hazai vébé előtt kell bizonyítanod. Amikor gyakorlatilag nem hibázhatsz. És ehhez olyan csapatod van, amelyből néhányan abban sem biztosak, hogy akarnak-e egyáltalán válogatottak lenni, a képességeik messze vannak az aranygenerációétól, a közvélemény viszont minimum érmet vár. Ebbe nyúltál bele.
Féltettek is sokan, hiszen a BVSC-ben szépen alakult az edzői karrierem, a válogatottnál pedig hatalmas a rizikó. Mégis úgy érzetem, hogy vannak terveim, elképzeléseim, amelyek eredményesek lehetnek a válogatottnál is.

Ennyire magabiztos voltál?
Tudtam, hogy itt nem lehet biztosra menni, de hittem magamban. Ám ennél is fontosabb, hogy nem voltam – és nem is vagyok – rágörcsölve az egészre. Ha nem sikerült volna, akkor sincs itt a világvége, és ha majd egyszer eljön a váltás ideje, nem fogok belerokkanni.

Oké, ezt értem, és valóban, a vébé alatt is végig érezni lehetett rajtad, hogy nincs benned az a fajta görcs, ami amúgy nagyon jellemző a magyar edzőkre. De kanyarodjunk még vissza a pályázathoz. Mentél a saját fejed után, vagy kikérted valakinek a véleményét? Esetleg többekét.
A döntéseimet szeretem magam meghozni, de a fontos kérdésekben kikérem néhány olyan ember véleményét, akiére kíváncsi vagyok. A kapitánykérdést például megbeszéltem a feleségemmel, az édesanyámmal, néhány civil, tehát pólón kívüli barátommal és nem utolsósorban Benedek Tibivel.

Tudom, hogy szoros a kapcsolat köztetek, hogy barátok vagytok, de az előzmények fényében ez több mint érdekes.
Nem tudom, én nem feltétlenül érzem annak. De kezdjük azzal, hogy én álmomban sem gondoltam volna, hogy itt bárki is helyzetbe kerül majd belátható időn belül. Biztos voltam benne, hogy Tibor hosszú-hosszú évekig lesz kapitány, és majd csak akkor jön, jöhet valaki más, ha neki már nem lesz kedve folytatni.

Hát nem egészen így alakult.
Hát nem. De például ha ő pályázott volna, én biztos nem adom be a pályázatomat. Sőt, amikor leültünk, még mondtam is, hogy szerintem neki kellene folytatnia.

De nem folytatta, a történet innen pedig ismert. Beadtad, elfogadták, kineveztek, és szállítottál egy vébéezüstöt. Mindezt úgy, hogy a közönség imádta az egész világbajnokságot, rajongott a csapatért, és nagyon megszeretett téged is.
Örülök, ha kívülről is ez látszott, bár azt hozzá kell tennem, hogy nem volt azért ez ennyire egyszerű és magától értetődő. Ott volt rögtön a bemutatkozó tornám, a Volvo-kupa, amelyen talán túl bátran próbálgattam a fiatalokat, és rögtön majdnem meg is buktam mint kapitány. Montenegrótól nagyon kínos vereséget szenvedtünk, majd a horvátok elleni mérkőzést is a sírból hoztuk vissza, konkrétan egy hatról. Ha azt a meccset nem húzzuk be, könnyen lehet, hogy te most nem velem készítesz interjút.

De behúztuk! Néhány hónappal később pedig már vébédöntőt játszottunk, és ugyan elvesztettük, de ez a világbajnokság akkor is sikertörténet volt, amelyben te láthatóan lubickoltál.
Valóban így volt, roppantul élveztem a világbajnokság minden percét.

Nekem, a félig-meddig kívülállónak ez különösen azokban a helyzetekben tűnt fel, amikor szerepeltél a kamerák, az újságírók előtt. Szembetűnő volt egyrészt, hogy mennyire könnyedén, otthonosan mozogsz ebben a szerepben, másrészt azt éreztem, hogy most kiélvezed mindazt, ami játékosként nem adatott meg neked annak idején.
Érdekes, amit mondasz. Ez így sohasem fogalmazódott meg bennem, de most, hogy mástól hallom… Igen, van benne valami.

Ez azért különösen érdekes, mert te elképesztően eredményes játékos voltál. Olimpiai bajnok vagy, nyertél két Eb-t, vébéezüstöt és Eb-bronzot, négy magyar és két olasz bajnokságot. Szóval sikert sikerre halmoztál pályafutásod alatt, csak éppen az a reflektorfény hiányzott, ami most, negyvenhárom évesen szövetségi kapitányként megadatott.
Igen, de ez sem ennyire egyértelmű. A BVSC-ben, ahol a magyar bajnoki címeimet szereztem az egyik legfontosabb játékos voltam, abszolút húzóember. Ott a meccsek után elsőként engem kérdeztek az újságírók. Aztán Olaszországban is voltam hasonló helyzetben, hiszen mind a Savonával, mind Reccóval bajnoki győzelmeket és nemzetközi kupagyőzelmeket arattunk. Az egyik legemlékezetesebb olasz meccsem 2009-ből való, amikor Kásával és Madaras Norbival együtt lettünk bajnokok (Benedek Tibi abban az évben „csak” a BL-ben játszott), és a döntőben négy góllal én voltam a legeredményesebb játékos. Az tényleg nagyon jó volt annyi sztár között. Utolsó nápolyi csapatomban szinte minden mérkőzésemet három-négyezer néző előtt játszottuk, és legyőztük az összes sztárcsapatot az olasz bajnokságban. Remek évek voltak egy vízilabdázó mércéjével.

Miután sosem voltam olasz bajnok vízilabdázó, és valószínűleg már nem is leszek, pontosan nem tudom elképzelni, hogy ez mivel járt, bár nyilvánvaló, hogy szuper érzés lehetett. De összehasonlítható azzal az elképesztő nimbusszal, amely itthon övezte a válogatott klasszisait, Kásást, Benedeket, Kisst, Szécsit? Ők Magyarországon az évek alatt ikonok, géniuszok lettek az emberek szemében.
Nézd, én úgy mentem ki a Sydney olimpiára kétezerben, hogy most vagy soha. Tudtam, hogy vagy akkor és ott leszek olimpiai bajnok, vagy soha. Ezért még arra is képes voltam, hogy a 90-es évek végén sorra utasítottam vissza jobbnál jobb olasz ajánlatokat, csak azért, hogy szem előtt legyek. És utólag az élet engem igazolt. Dénes (Kemény Dénes szövetségi kapitány – a szerk.) beválogatott, és mi megnyertük az olimpiát. Az már más kérdés, hogy Sydney után én még éveken keresztül a csúcson voltam Olaszországban, jól is ment a játék, élveztem is a vízilabdát, mégsem kerültem többé a keret közelébe.

Fájt?
Hát persze hogy fájt. És hogy a kérdésedre is válaszoljak, vagy a felvetésedet se kerüljem meg: az általad említett zseniális játékosok, akik egytől egyig a barátaim, Kása, Tibor, Szecska épp akkor, a kétezres évek elején alapozták meg az ismertségüket, amikor én már nem voltam tagja a magyar válogatottnak.

Beszéltetek erről akkor Kemény Dénessel?
Nem.

És azóta?
Azóta sem. Én nem vagyok az a kilincselős fajta, tiszteletben tartottam a döntését, és utólag sem éreztem úgy, hogy nekünk ezt a témát boncolgatnunk kellene. Dénes akkor hozott egy döntést, azt is hozzáteszem, hogy akkor kiváló játékos, Varga Tamás került a helyemre, és nyertek, nyertünk még két olimpiát.

Téged pedig kárpótolt az élet, hiszen most edzőként, ráadásul éppen Kemény Dénes elnöksége alatt a siker mellett a figyelemből is jutott bőven.
Így van, abszolút így érzem én is. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jó érzés. Természetesen a közönség számára a játékosok mindig izgalmasabbak. Gyakran megkérdezik tőlem, minek jobb lenni, játékosnak vagy edzőnek, én egyértelműen azt mondom, hogy játékosnak. Ennek ellenére nagyon büszke vagyok, és jó érzéssel tölt el, hogy ezt a csapatot én irányíthattam, hogy az emberek megismernek, gratulálnak a nyári világbajnokság után.

 (Sport 2017/Ágai Kis András, fotó: MOB/Szalmás Péter)