„Sándor Csikar ajánlására lettem először válogatott!"

Közeledik a Tokióban, 1964. október 10. - október 24. között megrendezett XVIII. Nyári Olimpiai Játékok félévszázados jubileuma. A japán fővárosban összegyűlnek az 50 év előtti versenyek legjobbjai egy kis emlékidézésre. A mob.hu a rangos találkozó felvezetéseképpen a még élő magyar érmesek közül minél többet igyekszik megszólaltatni attól függetlenül, hogy az illető kiválóság elutazik-e Tokióba október 8-án a MOB küldöttségével, vagy bármily okból itthon maradni kényszerül. 

 A mob.hu a hatvanas évek válogatott labdarúgójával, a tokiói aranyérmes csapat tagjával, Ihász Kálmánnal beszélgetett.

 - Ön nem kevesebb, mint 363 alkalommal lépett pályára NB I-es bajnoki labdarúgó mérkőzésen a Vasas színeiben. Ez egy mai, élvonalbeli játékossal kapcsolatban elképzelhetetlen szám.

 „Főleg úgy, hogy egész pályafutásomat Angyalföldön, a Vasas SC-ben töltöttem” - erősített rá az egykori kemény, de sportszerű balhátvéd. „Csatárként kezdtem az úttörő korosztályban és nagy örömömre, még a serdülőknél is a tízes számú mezben szerepelhettem, mert egyszerűen rajongtam Puskás Öcsiért. Már a láthatásuk is életem legnagyobb élményei közé tartozik, hát még az, hogy például Bozsikkal szemben még játszhattam is.”

 - Eltértünk az eredeti kérdéstől...

 „Pedig nem akarom elhallgatni a különbséget. A mi időnkben csak elvétve mozogtak a játékosok, a pályafutások többsége egy-egy klubban teljesedett ki. Mi annak idején abszolút baráti közösségeket alkottunk, akik civilben is, meg a pályán is jól ismertük egymást. Szerintem ez előfeltétele annak, hogy bármely sportágban egy csapat eredményes tudjon lenni. A mai magyar labdarúgás viszont sajnos egy nagy átjáróházhoz hasonlít. A klubok játékosállománya folyamatosan változik, még véletlenül sincs állandóság, vagy akár csak arra való törekvés. Nézem a buszokból kiszálló játékosokat, a meccsek előtt egy órával majd mindegyiknek fülhallgató a fülében, senki nem törődik a társával. Én ezt az elzárkózást, befelé fordulást egyenesen megtiltanám. A meccsek előtt mindenki foglalkozzon a csapat előtt álló feladattal, a játékosoknak legyen egy-két buzdító szavuk egymáshoz...”

 - Eléggé belementünk a sűrűjébe, inkább folytassuk egy kicsit a régi, szép időkkel!

 „Már a hatvanas évek elején bekerültem a válogatottba, s bár csak kispadosként, de ott lehettem az 1962-es, chilei világbajnokságon is. Az első válogatottbeli fellépésem pedig különösen érdekesen történt meg. Ausztriával játszottunk, amikor 2-1-es magyar vezetésnél a pályáról lejövő Sándor Csikar így szólt Baróti Lajos bácsihoz:  Ez a Kálmán már olyan régen itt ücsörög közöttünk, őt küldje be! Így estem át a tűzkeresztségen, hogy azután 1969-ig 27 alkalommal szerepeljek a nemzeti együttesben. Csak azt sajnálom, hogy 1962 után 1966-ban is ott lehettem ugyan a világbajnokságon, de ott sem léphettem pályára.”

 - Az 1964-es, tokiói olimpián viszont egyszer sem hiányzott a később aranyérmet nyert együttesből.  

 „Lakat Karcsi bácsi keze alatt bőven kaptam lehetőséget! Az olimpiát megelőzően ugyanis nem kevesebb, mint 52 meccset játszottunk. Amikor lejátszottam az első meccsemet, Karcsi bácsi csak annyit mondott: Azt hoztad, amit vártam tőled, Te leszel a balhátvéd, egy gonddal kevesebb.”

 - Mindenki megállta a helyét, hiszen olimpiai tornagyőzelem lett a vége.

 „Feledhetetlen emlékek és izgalmak után. A Marokkó elleni 6-0, Bene Feri hat góljával könnyed kis felvezető parti volt, majd később egyre keményebb meccsek jöttek. Mivel a románok nem lehettek ott Chilében, így ők az abszolút legjobbjaikkal indulhattak. Ellenük még arra is szükségünk volt, hogy 1-0-ás vezetésünknél Gelei Jóska tizenegyest hárítson...”

 - Tokióban egyéb izgalmakat is át kellett élnie.

 „Pontosabban már előtte is. Hónapokkal korábban a belgák ellen kaptam egy rúgást a vesémre, úgy nézett ki, hogy az egyiket ki is kell venni. Már meg is volt a műtét dátuma a kórházban, amikor elállt a vérzés, így az operáció is elmaradt. Három hónapnyi pihenő után térhettem vissza, s azóta minden egyes alkalommal alá kellett írnom, hogy a saját felelősségemre játszom. Rendben mentek a dolgok, Tokióban viszont ismét vérezni kezdtem. Az edzőpálya ugyanis egy világvégi helyen volt, így Karcsi bácsi naponta egy edzést tartott, alkalmanként 4-4 órásat. Ezt nem bírhatta a vesém, a kiújult vérzésről pedig nem szóltam a vezetőknek, arról csak Gelei és Szentmihályi tudott. Ellenkező esetben ugyanis mehettem volna a lelátóra. Végül a vesém is „elcsendesedett”, én pedig végigjátszottam az olimpiai tornát.

 - Köztudott, hogy hetekkel korábban már kinn voltak Japánban, így sok mindenre jutott idejük. Hogyan emlékezik ezekre az 50 év előtti napokra?

 „Karcsi bácsi szenzációs volt, minden játékossal megtalálta  hangot, jó hangulatot tudott teremteni. Az olimpia kezdete előtt egy héttel például összehívta a társaságot és azt mondta: Most mindenki hozza ide a nála lévő borosüvegeket és addig senki innen ki nem megy, amíg valamennyit meg nem isszuk. Holnaptól viszont már egyetlen kortyot sem! Mindent eltüntettünk, másnap pedig 12-1-re vertük a japánokat egy előkészületi mérkőzésen.”

 - Bevallottan hetente 4-5-6 meccset is megnéz a tévében. Ha nem labdarúgás, akkor mi jöhet még?

 „Elsősorban tenisz, amint hetente kétszer még játszom is. Ha választani kell, leginkább Federer eleganciáját és Nadal váratlan megoldásait, ötletességét említeném. A nőknél pedig a nőies és jól is játszó Marija Sarapovát...”

 - Partnereinek október 8-tól egy hétig nélkülözniük kell, hiszen Ön is utazik Tokióba.

 „Ehhez lelkileg nagyon össze kellett szednem magamat, mert 1975 óta nem ültem repülőn és előzőleg is mindenféle izgalmakat kellett átélnem a kötelező utazásokon. Ám ha a Tokió óta változatlanul jó barátaim, Gelei Jóska, Palotai Karcsi és Szentmihályi Anti nem jönnének, én is biztosan itthon maradok!”    

(Jocha Károly)