Szöul bajnoka, Gedővári Imre: Csongrádi László segítsége számomra elengedhetetlen volt!

Szerencsés ember az, aki egyfajta csend és nyugalom szigetén élhet.

Gedővári Imre bizonyosan ezen kiváltságosok közé tartozik. Tisztes távolságban az esztelen rohangálások fókuszától, s mégis karnyújtásnyira onnan él. Az ötven kilométert ugyanis bármikor megteszi Budapestre, amikor csak a dolga úgy hozza. Egyébként pedig a Velencei tótól rövid sétányira, Gárdonyban lakik. Csendes, „emberevő” kutya által őrzött családi házában beszélgettünk.

„Hát persze hogy meghatározó élménye életemnek Szöul, az ott megszerzett olimpiai bajnoki cím, ami nekem meglehetős későn, 37 évesen jött össze. Azt nem mondanám, hogy ez egy aggastyán kora, de azért már ugyancsak igyekeznem kellett. Ha valaki, én is az elmaradt, 1984-es olimpia kárvallottjai közé számíthatom magamat, hiszen négy évvel fiatalabban is révbe juthattam volna, s nem mellesleg akkor is kiváló erőkből álló csapatunk volt.”

- Los Angelest a pártközpont lefújta. Ön hogyan élte meg ezt a csalódást?

„Gerevich Pali, Nébald Gyuri és jómagam lettünk volna az egyéni indulók, ez már eldöntött tény volt, amikor Mátraházáról Kulcsár Győzőt fölrendelték Budapestre. Éppen a gyöngyösi uszodában ért utol minket a döntés hírével – Gerevich Pali összecsomagolt és hazament. Ő nem is vett részt a „pótolimpián”, amivel kapcsolatosan egyetlen jó dologra emlékszem vissza. Felszálltam a hetes buszra és elmentem a jó öreg Nemzeti Sportcsarnokba, ahol egyébként a második helyen végeztünk.”

- Ez a lehetőség tehát elúszott, maradt Szöul, 1988. Milyen úton jutott el a koreai fővárosba?

„Sok-sok gyakorláson és még több versenyen keresztül. Szerencsére nagyon jó alapokat hoztam a Hátszegi (Hatz) Józsi bácsi által vezetett tanfolyamról, ahonnan két év elteltével kerültem első és utolsó mesteremhez, Zarándi Csabához. A technikai rész tehát rendben volt, csak az iramot kellett bírni. Akkoriban nem voltak örökös anyagi gondok, így sokkal több versenyre és sokkal többen is elutazhattunk, mint mostanában. Nagyobb volt a konkurencia is, állandóan bizonyítani kellett. egy hazai rendezésű Hungária Kupán minimum huszonöt magyar is elindulhatott. S ami nagyon fontos különbség a mai versenyrendezésekkel szemben: mi nem egyenes kiesésre vívtunk, hanem csoportköröket. Tehát egy verseny nem fejeződött be egy szerencsétlen asszóval, hanem minimum öt, de olykor tíz meccse is volt a tehetséges fiataloknak. Ennyi ember között mindenképpen belefutottak egy-két világklasszisba is a felfelé igyekvők, ami nagy élményt és komoly tanulási lehetőséget is jelenthetett számukra.”

- Ez a versenyrendszer sokkal többet kívánt fizikailag az érdekeltektől. Miként sikerült tartania a tempót?

„A kemény és kötelező edzések mellett hetente egy-két alkalommal Csongrádi Laci barátom (akivel azóta is igen jó kapcsolatban vagyok!) egyszerűen rákényszerített, hogy öt tusra vívjunk, mondjuk ötször ötre. Az ő hihetetlen munkabírásának is köszönhetjük a szöuli győzelmet. Engem rászorított, neki pedig fejlődési lehetőséget jelentett ez a pluszmunka. Megszállott volt, aki el sem tudta képzelni, hogy veszítsen, s hogy ne nyerjük meg az olimpiát. Amikor a lengyelek ellen beállt, akkor is, meg a döntőben, az oroszok ellen is sorsdöntő asszókat kellett megnyerjen. Igaz, számos 5-4-es vereségünk volt, de mégis csak az oroszok vezettek 8-4-re. Onnan kellett nyerni úgy, hogy előzőleg sem Bujdosó, sem én egy meccset sem tudtunk hozni.”

- Végül azonban sikerült felzárkózni és Ön már 7-8-nál léphetett pástra.

„Négy-négynél következett az a bizonyos találat, amit a francia vezetőbíró, Berthier nagyon korrektül, a javamra vezetett le. Ha villannyal vívunk, úgy az egyértelműen egylámpás tus lett volna. Itthon azóta sokszor visszanéztem, s bizony leizzadtam, mert a tévében a mai napig sem látszik, ami valójában megtörtént. Ahogy levezette a francia: támadás nem sikerült, közbetámadás, befejezés, tus.”

- Ezzel felkerült a korona pályafutására, de mi következett ezután?

„Nem ért váratlanul az új helyzet, hiszen többféle diplomát is begyűjtöttem az évek során. Az érettségit követően a Bánki Donát Főiskolát végeztem el, majd 1978-ban beiratkozhattam a jogi egyetemre is. Igaz ugyan, hogy a Dózsában a rendőrtiszti főiskolára akartak küldeni, én viszont inkább a jog felé vettem az irányt és le is doktoráltam. 1989-től két évig a szövetség főtitkáraként dolgoztam, az 1991-es, budapesti vívó világbajnokság szervező bizottságának elnöki teendőit is elláttam. Ezután az UTE elnökének választottak meg, ahol a tizenhat szakosztállyal sok örömben volt részem. Egyedül a labdarúgókkal nem jutottam közös nevezőre. Bár elég rutinos sportvezetőnek merem magamat mondani, de az ő belső világukat a mai napig sem érzem…”

- 1996 végén elköszönt a lila-fehér klubtól, 2000-ben pedig leköltözött Gárdonyba. Tennivalója éppen elég van: dolgozik, mellette tagja a MOB Közgyűlésének és a vívó szövetség kardvívó bizottságának is.

„Természetesen figyelemmel kísértem a napokban lezajlott, budapesti világbajnokság eseményeit is. Szilágyi Ákos londoni, kivételes produkcióját ugyan nem tudta megismételni, de a csapatverseny során általában plusz kilenceket hozott! Az  összeállítással nem foglalkoznék, hiszen az a csapatvezető és a csapat dolga. Azt minden esetre furcsálltam, hogy a párbajtőrözők aranyérmét követően még mindig az „Iliászozás” hangjai voltak a legerősebbek, a fényes siker pedig háttérbe szorult.”

- Mit hozhatnak a következő hónapok Gedővári Imre számára?

„Nem fogok unatkozni! Állandó tennivalóim mellett ez év elejétől van egy kis csoportunk, itt, Velencén, ahol tizennégy gyerek egyelőre hetente kétszer a vívás alapjaival barátkozik. A helyi Zöldliget Iskola is megkeresett azzal, hogy esetleg ott is alakítsunk egy kis bázist. Közben készülünk a csabai kolbászfesztiválra is, ahol tavaly ezüst- és bronzérmet is szereztünk. Teszem a dolgomat, nagyon jól érzem magamat a jelenlegi helyemen.”  

(Forrás és fotó: Jocha Károly)