A vízen ünnepeltek az 1968-as olimpia magyar evezős hősei

A mexikóvárosi olimpián történt, 1968. október 19-én. A magyar evezést reprezentáló kormányos nélküli négyevezős egység kellemes meglepetésre másodikként haladt át a célvonalon. 

Az esemény 45. évfordulójának napján, a Gubacsi híd lábánál lévő csepeli evezőstelepen a magyar evezőssport azóta is legeredményesebb olimpiai szereplői összegyűltek és hajóba is szálltak. Melis Zoltán, Sarlós György, Csermely József és Melis Antal néhányszáz méteres bemutatót is tartottak, amit vagy két tucatnyi, lelkes sportbarát hangos tetszésnyilvánításokkal kísért.

A jelképes lapátolást követően az esemény baráti beszélgetésbe torkollt, a protokoll minimális szerepet kapott. Az egykori harcostársak nevében Dávid Imre, a Magyar Evezős Szövetség örökös tiszteletbeli elnöke, az „ezüstnégyes” tagjai közül Melis Antal, a csepeliek részéről pedig Pickermann Zsolt szakosztály igazgató méltatta a lélekben ma is fiatal, 68,5 éves átlag életkorú kvartett időt álló bravúrját, annak jelentőségét.

  Ezt követően mind a négy olimpiai ezüstérmestől két kérdésre kértem választ: hogyan élte meg akkor az olimpiai második helyet hozott eseményeket és miként látja ma a történteket?

 Melis Zoltán vezérevezős:

 „Huszonegy éves voltam, amikor az egy évvel idősebb bátyámmal együtt valóban az utolsó percben – eredményeink alapján! - kerültünk be az olimpia részvevői közé, így természetesen elégedett voltam. Az előfutamok során tíz másodperccel jobb időt mentünk, mint az NDK hajója, a hat nappal később következett döntőben viszont „erős” egy másodperccel kikaptunk. Ma sincs hiányérzetem, úgy van jól, ahogy történt. Nagy vágyam, hogy az 50. évfordulót is hasonlóan, viszonylag jó egészségben érhessük meg mind a négyen.”

 Sarlós György (a három csepeli között az egyetlen ferencvárosi):

 „Persze hogy örültünk, bár utóbb rájöttünk, hogy amíg mi a szemre szép, fából készült hajónkban eveztünk, az NDK-beliek viszont a sokkal könnyebb műanyagot használták hajóépítéshez. Így könnyebb hajóban versenyezhettek, mivel akkor még nem volt kötelező súlyhatár megállapítva. És az sem utolsó dolog, hogy mi valóban csak limonádét kaptunk a C-vitaminhoz! A történteket nem lehet megváltoztatni, így legfeljebb azt sajnálhatom, hogy az utódok még nem szárnyalták túl a mi eredményünket!”

 Csermely József:

 „Fiatalok voltunk és zöldfülűek, s ez az alaphelyzet sok mindent meghatározott. Egyébként már az 1964-es, tokiói olimpiára is kijuthattunk volna, de a legfelső sportvezetés nem szavazott nekünk bizalmat. 1966-ban utazhattunk először Nyugatra; a svájci út olyasmi volt számunkra, mintha ma valakit fellőnének a Holdra. Több nemzetközi tapasztalattal több esélyünk lehetett volna az olimpiai aranyéremre, ami azért egészen másként befolyásolta volna a későbbi életünket.”

Melis Antal:

 „Fiatalok voltunk, ráadásul az első, komolyabb versenyünk döntőjét mindjárt az olimpia hozta meg számunkra. Akkor fel sem fogtuk a történéseket,  ma pedig azt mondom: jobb lett volna elhozni a szám aranyérmeit. A sportág számára viszont az ezüstérem is sokat jelent, hiszen rajtunk kívül mindössze még egy magyar bronzérem született az újkori olimpiák evezős számaiban. Ez még 1948-ban, a londoni ötkarikás játékokon, a kormányos kétevezősök mezőnyében történt, ahol Zsitnik Béla és Szendey Antal (kormányos Zimonyi Róbert) bronzérmet harcolt ki. Közülük a 89. évében járó Zsitnik Béla bácsi örömünkre, még közöttünk van.”

(Jocha Károly)