Kilencvenéves az olimpiai bronzérmes evezős, Zsitnik Béla

Bár nem járt diplomataképzőbe, Zsitnik Béláról mégis köztudott, hogy rendkívül kedves, finom hangú, igazi úriemberről van szó személyében.

Amint elmesélte: egész életében talán annak örült a legjobban, hogy soha senkivel nem veszett össze - mindenkivel megtalálta a megfelelő hangnemet. Zsitnik Béla - a magyar evezőssport első olimpiai érmének „társbérletes” megszerzője - fontos dátumhoz érkezett: ma december 17-én ünnepli ugyanis 90. születésnapját.

 „Sajnos, lassan már minden kortársam kihal mellőlem” - számolt be a pillanatnyi helyzetről a szellemileg teljesen friss ünnepelt, akinek a járás esik nagyon nehezére. „Péntekre megpróbáltam összehozni egy veterántalálkozót a lakásomra, de hamar kiderült, hogy a meghívottak között többségben lesznek az özvegyasszonyok. Az egykori londoni olimpikon társaim közül a tornászlányok még megvannak, de mellettük alig van más. A kosaras Halász Jancsiról és a vízilabdás Holop Miklósról tudok, velük beszéltem, másról nem is hallok. No és felhívott fradista evezős barátom, Sándor Pista is, aki Kanadában él és már elmúlt 93 esztendős, hogy gratuláljon...  

 - A jelenlegi, rövid névsorolvasást követően kérném, szóljon a kezdetekről is!

  „Véletlenül lettem evezős” - így a 28 felnőtt magyar bajnoki címig jutott ünnepelt. „1941-ben a Mester utcai Szent István Felsőkereskedelmiben a Londonban ugyancsak bronzérmet nyert gerelyhajító, Várszegi József volt a tornatanárunk. Egy alkalommal jöttek és 16 évnél idősebb, 175 centinél magasabb fiúkat kerestek, akik szívesen eveznének. Én is ott voltam a szigeti bejárónál megjelölt találkahelyen, ahonnan utunk a Pannónia Evezős Egyletbe vezetett. A klub a világháborút követően megszűnt, én az MTE-be kerültem. Szendey Antallal (a kormányosunk ekkor még Latinovits Szaniszló volt) naponta egyszer, általában húsz kilométereket lapátoltunk.”

 - A harmincas évek sorozatos magyar evezős sikereit követően a berlini olimpián elmaradt a folytatás. Így érkezett el 1948, a londoni ötkarikás játékok.

  „Londonba három magyar evezős egység utazhatott ki. Közülük a legtöbbre a mi kormányos kettesünk (Szendey Antal, Zsitnik Béla, kormányos: Zimonyi Róbert) vitte; mi szereztük a magyar evezőssport első olimpiai érmét.”.

 - Feltehetően ennek a szép sikernek voltak komoly előzményei is?

 „Már 1947-ben a Hitelbanknál dolgoztam, amikor az 1947-es Európa-bajnokság közeledtével munkaidő kedvezményt is kaptam. Végül úgy nyertük meg az Eb-t kölcsön hajóval és lapátokkal, hogy csak hatalmas nehézségek után, két napig vonatozva jutottunk ki a svájci Luzernbe. Mivel a rendezők nem voltak biztosak benne, hogy a magyar Himnusz még a régi, ezért inkább a Szózatot játszották el tiszteletünkre.”


                  Az olimpiai bronzérmes hármas. A kép jobb szélén Zsitnik Béla

- Az Európa-bajnokságon Magyarország, Olaszország, Dánia volt a sorrend, s ez a három ország döntötte el egymás között az olimpiai aranyérem sorsát is. 

„Igen, csak a sorrend változott meg. Mi voltunk a favoritok, s mellettünk az olaszok is túl gyorsan kezdtek. Mivel a víz folyása ellen ment a verseny, így ez nagy taktikai hibának bizonyult, s végül meg kellett elégednünk a harmadik hellyel. Országos gyász ugyan nem kerekedett az eset miatt, de csalódás az igen. Némi vigaszt csak az jelenthetett, hogy mi szereztük Londonban az első olimpiai érmet Magyarországnak.”

- Az ötkarikás játékokat követően több Európa-bajnokságon már nem indulhattak.

„Pedig 1949-ben a budapesti Főiskolai Vb-n kormányos négyevezősben, 1951-ben Berlinben ugyancsak a FVb-n nyolcasban Főiskolai Világbajnokságot nyertünk. Ám hiába verte végig Európát a Ferencvárosra épülő nyolcas - amelybe egyedül én tudtam bekerülni „idegenként” -, a helsinki olimpiára mégsem jutottunk ki. Hasonlóan jártam 1956-ban is, így Melbourne is kimaradt az életemből. Némi erkölcsi vigasz, hogy 1960-ban, immár harminchat évesen ott lehettem a római olimpián, de az Albano tavon kormányos nélküli négyevezősben Kiss Lajos, Sarlós György, Sátori József és jómagam kiestünk a reményfutamban.”

- 1961-ben még kijutott a prágai Eb-re is, majd szinte egyik napról a másikra abbahagyta.

„1962-ben edzés közben jöttem rá, hogy 38 évesen már nincs erre szükségem. Kiszálláskor végleg szögre is akasztottam a lapátokat. Ekkor már tíz éve dolgoztam, így a váltás nem okozott gondot. Az OTSH Költségvetési Főosztályát követően 1967-ben lettem az evezősök főtitkára. 1972-ben egy pártembert tettek a helyemre, én pedig szakfelügyelőként folytattam. 1975-ben ajánlották fel, legyek az MTK-VM Sportlétesítményeket Ellátó Vállalat vezérigazgatója. Onnan mentem nyugdíjba 1986-ban.”

- Hogyan telt az elmúlt huszonnyolc év?

„Sajnos a feleségem már tizenhat éve örökre itt hagyott, szerencsére a müncheni olimpiára ugyancsak evezésben kijutott fiamékkal, ifj. Zsitnik Béláékkal élek együtt. A sport csak a legutóbbi években hiányzik az életemből. Még négy esztendeje is „elautókáztam” Csepelre heti három alkalommal, hogy egy jót ergométerezzek. Ez ma már nem megy, ritkán mozdulok ki otthonról. Annak különösen örülök, hogy a napokban eljutottam a MOB évzáró ünnepségére, ahol sok, régi jó sportbaráttal is találkozhattam.”

 - Hogyan ünnepli ezt a ritka kerek évfordulót?

 „Pénteken a sportági özvegyasszonyokkal tereferélünk egy nagyot, szombaton pedig a szűk családi kör következik. Életem hátralévő idejében egyre nagyobb szerep jut majd a rádiónak és a televíziónak. Természetesen a sportközvetítések mindig elsőbbséget élveznek.”


Olimpiai érmes evezősök a karácsonyi ünnepségen.
(Álló sor: Melis Zoltán, Sarlós György, Csermely József, Melis Antal; elöttük Zsitnik Béla)

(Jocha Károly)