Tokió 1964 beszámoló

Így történt - magyar szemmel

Ázsia 1964-ben, Tokió révén lett első ízben házigazdája az olimpiai játékoknak. A japánok nemzeti ügynek tekintették a versenyeket, és csodálatos létesítményekkel várták a világ legjobbjait. A politika sem tudta beárnyékolni a versenyeket, hiszen újabb rekordként már 93 ország indította sportolóit. A magyar sport – elsősorban a vívók kiváló szereplésével – visszaszerezte helyét a nemzetközi élvonalban, s a versenyeknek a fejlődő televízió jóvoltából már határainkon belül is több nézője akadt.

Japán álom, zuhogó esőben

Huszonnégy év késéssel, 1964-ben valósult meg Japán álma. A NOB ugyan már 1940-re Tokiót bízta meg a játékok megrendezésével, de a versenyek lebonyolítását a Kínával szembeni háború kitörése miatt lemondó japánok után még Helsinkinek adták. A világháború kitörése azután szüneteltette a békés sportversenyeket.

A harmincas években oly sikeres japán sportolók a vesztes hatalom képviselőiként egyébként Londonba még meghívást sem kaptak, és csak 1952-ben térhettek vissza az ötkarikás játékokra. Egyre eredményesebb részvétel után hihetetlen lelkesedéssel készülődtek a házigazda szerepkörre. Bizonyítani kívánták, hogy Ázsia már első alkalommal is méltó színhelye lesz az olimpiának. Gondos előkészületeikre jellemző, hogy Rómába 140 megfigyelőt küldtek tapasztalatszerzésre. Az olimpia lebonyolítását nemzeti ügynek tekintették, s varázslatosan szép létesítményekkel (Nemzeti Gimnasium, Jojogi és Komadzava Sportközpont, Meidzsi-stadion) várták a világ legjobbjait. A versenyszínhelyek még Avery Brundage-nak, a NOB kritikus elnökének teljes elismerését is elnyerték.

De maga, a már akkor több mint tízmillió lakost számláló város is megújult. Gyorsforgalmi utakat építettek, bővítették a földalatti-hálózatot. A játékok sikerét a már akkor jelentkező politikai krízishelyzet sem tudta csökkenteni. A fajüldöző politikát folytató Dél-afrikai Köztársaság versenyzői már nem vehettek részt, a Koreai NDK és Indonézia küldöttsége pedig a megnyitó előtt hazautazott, mert a nemzetközi szövetségek nem oldották fel az úgynevezett GANEFO-játékokon részt vett atlétáik és úszóik eltiltását. A GANEFO-játékokat Jakartában rendezték, ahol azonban Tajvan és Izrael sportolóit nem engedték rajthoz állni. Ezért az indulókat az illetékes nemzetközi sportszövetségek eltiltották.

Mindezek ellenére már 93 ország 5140 versenyzője vetélkedett a 163 számban. Több mint tizenötezres rendezőgárda működött közre, és különféle technikai újítások bevezetésével Japán már valóban pazar olimpiát rendezett, amelynek a televízió fejlődése és térhódítása nyomán már csaknem az egész világ nézője lehetett. De a helyszínen is sokan szurkoltak, a statisztikák szerint hatmillió jegyet adtak el. Egyedül az időfelelőssel nem voltak jóban, hiszen napokon át zuhogott az eső, de amikor a hangulatos záróünnepélyen az óriási eredményjelző táblán megjelent a SAYONARA, viszontlátásra felirat, általános volt a vélemény, a japánok a megszerzett 16 arany mellé a rendezésért még egy továbbit érdemelnek. Mindebben az említettek mellett az az ötlet is közrejátszott, hogy az olimpiai lángot meggyújtó utolsó fáklyavivő az a Szakai Yoshinori volt, aki Hirosima közelében született 1945. augusztus 6-án, abban az órában, amikor a városra atombombát dobtak, ami százezrek halálát okozta. A japánok ezzel is szerették volna figyelmeztetni a világot a béke megőrzésének fontosságára.

Frasert rajtakapták

Don Schollander, az akkor 18 éves szőke, amerikai gyorsúszó bizonyult a játékok „legaranyosabb" versenyzőjének, hiszen négy számban (100 m és 400 m gyors, valamint a két gyorsváltó) is diadalmaskodott. Tegyük hozzá, hogy a híres George Haines edző tanítványa, a Santa Clara Club úszója még egy további aranyat is szerezhetett volna, ha a vegyes váltóban is elindítják. Schollanderről egyébként még csak annyit, hogy az ugyancsak kiváló úszó édesanyja a világhírű Tarzan-filmek női főszereplőit helyettesítette a vizes jelenetekben.

A hősnő Dawn Fraser, Melbourne és Róma leggyorsabb úszónője viszont kínos fegyelmi ügybe keveredett. A sorrendben harmadik olimpián aratott győzelme után a császári palota előli zászlórúdról szerzett emléket. A csínytevését természetesen leleplezték, és a bajnoknőt le is tartóztatták. Ausztráliában még a tulajdonképpen ártatlan tolvajoknak sem bocsátanak meg egykönnyen, így Dawn Frasert tíz évre eltiltották a versenyzéstől. Csodálatos sorozatát pedig még Mexikóban is folytathatta volna, hiszen akkoriban még csak 27 éves volt.

A műsor középpontjában álló atlétikában és úszásban felállított 9, illetve 12 olimpiai rekord a versenyek emelkedő színvonalát tükrözte. Több kiválóság ismételt. Így az új-zélandi Peter Snell ezúttal nemcsak a 800, hanem az 1500 méteres síkfutásban is győzött, ami középtávon 1920 óta neki sikerült elsőként. Harmadszor léphetett a győzelmi dobogó legmagasabb fokára az amerikai Al Oerter, a diszkoszvetés nagy öregje és Vjacseszlav Ivanov, a moszkvai evezős. Kilencre növelte olimpiai aranyérmeinek számát Larisza Latinyina, a világhírű szovjet tornásznő, hétre Borisz Sahlin, a korlát csaknem utolérhetetlen ukrajnai bajnoka. Alig négy héttel vakbélműtétje után Abebe Bikila a maratoni futás történetében első alkalommal ismételt, de Hailé Szelasszié testőrségének tisztje ekkor már nem mezítláb tette meg a 42,195 kilométeres távot. A házigazdákra való tekintettel két új sportágat iktattak műsorba: a röplabdát és a cselgáncsot. Röplabdában, legalábbis a hölgyeknél, a vasfegyelmet követelő Daimacu vezette együttes megérdemelt sikert aratott, de cselgáncsban a holland Anton Geesink megtörte az addigi nagy világversenyeken kialakult japán hegemóniát.

A japán sport azonban (16 arany, 5 ezüst, 8 bronz – 29 érem) így is kiválóan szerepelt, élve a hazai környezet előnyeivel. Az amerikaiak pedig (36 arany, 26 ezüst, 28 bronz – 90 érem) nagyon felzárkóztak a szovjetek mögé (30 arany, 31 ezüst, 35 bronz – 96 érem). Az immár harmadik alkalommal kialakított közös német csapat (10 arany, 22 ezüst, 18 bronz – 50 érem) is ott volt a legjobbak között.

A vívók kitettek magukért

Török Ferenc győzelmének tiszteletére csak az ötödik napon csendült fel először a magyar himnusz. Az öttusázók későbbi sikeres kapitánya kiváló versenyzéssel előzte meg vetélytársait, többek között Igor Novikovot, hát még ha az erdélyi kiruccanás miatt eltiltott Balczó András és Móna István is indulhatott volna...

A magyar sport a forradalom bukását követő súlyos vérveszteségeket kiheverve ismét világhírt szerzett. Elsősorban a vívók remekeltek. A női tőrvívók kettős győzelmet arattak. Kardban a csapat ugyan az ötödik helyre szorult, de Pézsa Tibor az egyéniben őrizte a hegemóniát, párbajtőrvívásban pedig a csapat a magyarok első győzelmét aratta ebben a fegyvernemben.

A csapatoknál maradva, pólóban a Laky Károly vezette gárda visszaszerezte az aranyat, a labdarúgásban pedig Bene Ferenc, az akkor 20 éves gólkirály vezérletével lett bajnok Lakat Károly együttese. Polyák Imre, a derék birkózó három ezüst után végre aranyat harcolt ki, a nehézsúlyú Kozma „Pici" pedig első alkalommal bizonyult a legjobbnak. Hammerl László a sportlövők nagyszerű sorozatát folytatta a kisöbű sportpuskások versenyében. Az utolsó pillanatokban került az utazók közé, s akadtak a küldöttségben, akik nem is ismerték a fiatal orvostanhallgatót.

Akadtak csalódások is, mert például kajak-kenuban, a Szagami-tavon a várakozással ellentétben csak Hesz Mihály ezüstje jelentette az egyetlen érmes helyezést. Az atléták viszont arany nélkül is kiválóan szerepeltek, három ezüst- és egy bronzérmet nyertek. Így végül a 10 arany mellett 7 ezüstöt és 5 bronzot nyert a magyar csapat. Ezzel a nagyszerű teljesítménnyel kivívott előkelő hatodik helyezéssel visszaszerezte helyét a világ sportjának élvonalában.

A versenyeket 20 sportág: atlétika (36), birkózás (16), cselgáncs (4), evezés (7), gyeplabdázás (1), kajak-kenu (7), kerékpározás (7), kosárlabdázás (1), labdarúgás (1), lovaglás (6), ökölvívás (10), öttusa (2), röplabdázás (2), sportlövészet (6), súlyemelés (7), torna (14), úszás-műugrás (18+4), vitorlázás (5), vívás (8) és vízilabdázás (1), összesen 163 versenyszámában rendezték meg.

Bemutatót baseballban és budóban tartottak.

MAGYARORSZÁGOT 16 sportág: atlétika (26), birkózás (12), kajak-kenu (7), kerékpározás (5), kosárlabdázás (1), labdarúgás (1), ökölvívás (5), öttusa (2), röplabdázás (1), sportlövészet (5), súlyemelés (5), torna (14), úszás-műugrás (16+1), vitorlázás (1), vívás (8) és vízilabdázás (1), összesen 111 versenyszámában 150 férfi és 32 női, összesen 182 versenyző képviselte a XVIII. Nyári Olimpiai Játékokon.

Az egyes napok magyar történései:

Előkészűletek, kiutazás

Október 10   11    12    13    14    15    16    17    18    19    20    21    22    23    24