Londoni kvótások: Hatos Gábort Halmosi Zoltán küldte a birkózókhoz

Ha van igazán peches sportoló, hát a szabadfogású birkózó, Hatos Gábor mindenképpen ezek közé tartozik.

Éveken át visszatérően gondja volt a fülével, ami a lehető legrosszabbkor gyulladt be. Olyannyira, hogy „gazdája” hatalmas turbánnal a fején jelenhetett csak meg Pekingben, ahol azután végül szőnyegre sem tudott lépni.

„Korábban már sokszor volt sebes a fülem, de éppen ott és akkor valamiért elfertőződött. Arra gondoltam, egy hét alatt minden rendben lesz, de nem így történt, én pedig lemaradtam az olimpiáról. Pedig a kínai orvosok is mindent elkövettek értem.”

- Ekkor már több mint egy évtizedes, eredményes birkózó múlt volt a háta mögött.

„Egészen pontosan 1995-ben kezdődött a pályafutásom, amikor érdekes módon egy más sportágbeli kiválóság, a szombathelyiek egykori válogatott labdarúgója, Halmosi Zoltán ajánlotta agrármérnök édesapámnak, hogy majd a birkózás levezeti az energiáimat. Előzőleg ugyanis a Szombathelytől tíz kilométernyire lévő Vépen rengeteget pingpongoztam, úsztam, karatéztam és a néptánc csoportban is nyakig benne voltam, mégsem volt elég.”

- Ezek szerint az idősebbik Halmosinak lett igaza, hiszen a Szombathelyi Haladásban megtalálta a helyét.

„A korábban élvonalbeli versenyző, Veréb István nem egyszerűen csak igen jó edző volt, hanem kellően szigorú és rengeteget is követelt. Ami engem illet, vágányra kerültem. Döntő érdemei vannak abban, hogy alig húszévesen már kijutottam a 2004-es, athéni olimpiára. Ott még „fennakadtam” egy török birkózóban, akitől a hosszabbításban kaptam ki 3-1-re, így nem jutottam be a legjobb hat közé. Két évvel később, Moszkvában, az Európa-bajnokságon viszont már egészen a dobogó harmadik fokáig meneteltem előre.”   

- A következő, fontos állomást Peking jelenthette volna.

 „Ahol az említett okok miatt meccs nélkül voltam kénytelen elhagyni a kínai fővárost. Érdekesség, hogy a kényszerből felszabadult helyemen éppen az edzőm fia, ifjabb Veréb István próbálhatott szerencsét.”

- A füle azután meggyógyult, az eredményei pedig egyre jobbak lettek...

„Bár a 2009-es év még különböző betegségek miatt elúszott, 2010-től viszont egy szavam sem lehet az események alakulását illetően. Előbb Moszkvában, a világbajnokságon lettem bronzérmes, majd 2011-ben és 2012-ben egyaránt harmadikként végeztem a dortmundi, illetve belgrádi kontinensvetélkedőn.

- Az olimpiára készülő magyar birkózók szinte állandóan úton vannak. Szükségszerű ez az örökös vándorlás?

„Mivel itthon nagyon kevés, érdemi edzőpartner van, ezért kényszerpályán vagyunk. A legnagyobb kínálatot a szovjet utódállamok adják, ahol egy súlycsoportban akár hat-nyolc, kitűnő partnerrel gyakorolhatunk Ligeti Dániel barátommal és klubtársammal, aki a másik magyar szabadfogású kvótás. Mahacskalából például a múlt hét elején jöttünk haza, hogy két nap hazai pályát követően induljunk a másik irányba, Madridba. Az ottani versenyt majd rövid edzőtábort követően egy hét pihenőt kapunk, az utolsó, nagy roham előtt. Megvallom, ez már nagyon rám fér, mert ugyancsak fáradt vagyok.”

- A válogatottban egy évtizede Gulyás István szakági kapitánnyal dolgozik, aki bizonyára jól tudja, mikor kell a pauza?

 „Így igaz, Pistával minden szempontból jó az együttműködés. Hosszú idény végén szereztem Kínában kvótát, s azt sem szabad elfelejteni, hogy immár kilenc évet lehúztam a német Bundesligában: Unterkiesbachban három, Burghausenben pedig hat, kemény szezon van mögöttem.”

- Most viszont már csak az olimpiára kell koncentrálnia. Mire számít?

„Mindenképpen pontszerző helyben bizakodom, de igazán csak az elégítene ki, ha sikerülne felállnom a dobogóra. Komoly ellenfelekben nem lesz hiány, hiszen az orosz, a kazah, a grúz, az amerikai és az iráni versenyző egyaránt mindenre képes lehet.”

- Erre a nagyon fontos versenyre változtatott-e valamit a korábbi évekhez viszonyítva?

 „Egy időben rengeteget aludtam, de mára ezt a rossz szokásomat már feladtam, hiszen annyival kevesebb időm maradt másra, amennyit az ágyban vesztegettem el. A labdarúgástól már el vagyunk tiltva, a tévésorozatoktól viszont még nem. Ám a felsoroltaknál sokkal fontosabbnak tartom azt megemlíteni, hogy a szülői háttér nélkül egészen biztosan nem jutottam volna el a világversenyekre. Édesapám ugyanis legalább öt-hat éven keresztül minden edzésre vitt és hozott. Ezért én mindmáig köszönettel és hálával vagyok.”

(Forrás, fotó: JochaPress)